2013. augusztus 27., kedd

22. fejezet


Olivia Sommersként az életem soha nem volt könnyű, mint ahogy azt már többször is említettem.
Kisgyerekként kerültem bele a vadász életbe, és soha nem szerettem, mindig csak a hátrány származott belőlem. Jobban mondva egy jó oldala volt: megismertem a Winchestereket, köztük Dean-t is, az idősebbik testvért, akibe rendesen bele is zúgtam. Persze jöttek a hullámvölgyek, és a nagy szerelem végül a völgyben maradt, miután rajtakaptam Dean-t egy nővel, amiről neki fogalma se volt... Ráadásul meghalt apa is, nem volt értelme tovább csinálnom ezt a bizniszt, így eljöttem, és Los Angelesben telepedtem le. Dean többször próbálta felvenni velem a kapcsolatot, de mindhiába... Mígnem egy éjszakán a lakásomban találtam, és elég megdöbbentő indokkal állított be: az unokahúgom, Elena egy vámpírfészekben él, Mystic Fallsban. Nehezen, de belementem, hogy ezt az ügyet megcsináljam, de olyan dolgok történtek, amikre egyáltalán nem számítottam. A helyes rossz fiú, aki egy vámpír nem mellesleg, azonnal levett a lábamról, még ha ezt először magamnak sem ismertem el... Damon Salvatore. Babonázó az a férfi... És ott van az öccse Stefan, Elena szerelme, ja és nem mellesleg ez a Salvatore fiú is vámpír... Először nem volt szimpatikus egyáltalán, de láttam rajta, hogy tényleg szereti az unokahúgom, bár mint később kiderült Damon is odáig van érte... És ha ezt előbb megtudom, nem feküdtem volna le vele először, és akkor a második alkalom sem történt volna meg... Viszont ha az nem történt volna meg, most nem tarthatnám a kezemben a kislányomat...
Tökéletes volt. Ha volt tökéletes kisbaba, az ő volt. Jó, minden anya ezt mondja a saját gyermekére, de mikor Rá néztem, tényleg a tökéletességet láttam benne. Az a gyönyörű világítóan kék szempár, a sima bababőre, a pihe hajacskája... Könnyek szöktek a szemembe, mikor csak ránéztem. Csak azt furcsállottam, hogy egy hangja se volt, nem sírt... Nézett szerteszét a nagy világban kíváncsian, de sírni egyszer sem sírt, se ha éhes volt, se ha valami nem tetszett neki.
- Visszajöttem...- nyílt ki a kórházi szoba ajtaja, és lépett be rajta Dean a kezében egy üveg vízzel, és egy pitével, amit gondolom magának hozott, míg az italt átnyújtotta nekem- Hogy van a kicsi?
- Minden rendben vele...- fordítottam vissza a tekintetem a lánykára a karjaimban- Dean...
- Igen?
- Miért vagy itt? Erre a kérdésemre még mindig nem válaszoltál, pedig már két napja kérdezgetem...
- Hjajj már...- forgatta a szemeit az idősebb Winchester- Elijah hívott, hogy összeestél meg minden... Jöttem egyből, meg hát a gyereked apja nem igen kíváncsi még mindig a kicsire, valakinek meg itt kéne lennie azért.. Nem?
- De...- sóhajtott fel, hiszen igaza volt... Damont akkor láttam utoljára, mielőtt rosszul nem lettem
- Most én kérdezek...- dőlt előre Dean a székén, miközben jóízűen beleharapott a pitéjébe- Nem adnál már nevet a gyerekednek?- mutatott a babára, mire én ismételten csak felsóhajtottam, és vállat vontam- Nevet kell neki adni... Nem lehet "kicsi" meg "baba" egész életében...- vonta fel a szemöldökét
- De nem tudom...- motyogtam csendesen
- Dehogyisnem... Nekem elmondtad anno, hogy fogják hívni a gyerekeidet...- emlékeztetett
- Igen, de ő...- pillantottam a kicsire-... nem egy Winchester... és a Lia nem megy a Salvatore-hoz szerintem...- hadartam, majd lehajtottam a fejem
Dean csak vett egy mély levegőt, és leakasztott a falról egy naptárt, majd elém rakta.
- Tessék... Bökj rá csukott szemmel egy napra...
- Mivan?
- És az lesz a baba neve, ami azon a napon van...- magyarázta- Hajrá!
- Ez egy hülye ötlet...- ingattam a fejem, de végül lehunytam a szemeim és rámutattam egy napra, majd ránéztem- Emma...
- Emma... Nekem tetszik- mosolygott Dean, és végigsimított a lány fején- Szia Emma!
- Emma...- bólogattam- Igen... Ez jó!

*

Másfél hetet kellett kórházban lennünk Emma korai érkezése miatt, de miután letelt az utolsó nap is, végre hazamehettünk az Elijah által bérelt villába... Dean makacsságának hála, ő is velünk tartott, és hetente kétszer az Ősi Vámpír is benézett, hogy lássa: minden rendben van...
Két napja lehettünk otthon, mikor egyedül maradtam pár órára Emmával. Talán ez volt az első alkalom, hogy csak ő meg én voltunk... Annyira megváltozott minden... Mindig is akartam gyereket, de nem gondoltam, hogy meg is adatik majd ez nekem. Olyan furcsa volt, hogy már nem csak magamért felelek, hanem ezért a csöppségért is...
Délután kettő felé járhatott az idő, mikor lefektettem Emmát aludni, én pedig a konyhát vettem célba, hiszen már szószerint kopogott a szemem. Csendesen eszegettem az asztalnál, mikor a nappaliból beszédhangok csapták meg a fülem. A homlokomat ráncolva, értetlenül lépdeltem a helyiség felé, ahol a TV ment... Ezt azért furcsállottam, mivel én kikapcsolva hagytam ott a készüléket, mikor kimentem innen... Mindenesetre kikapcsoltam azt, majd leültem a kanapéra, és a telefonomat kezdtem el nyomkodni, ám ekkor a komódon megszólalt a rádió, de az állomások között őrült módjára váltogatott, a gomb magától csavarodott össze-vissza, mígnem fülsüketítő hangot nem adott ki, hiába próbáltam kikapcsolni, ráadásul az ablaküvegek, és minden ilyen tárgy is összetört. A szörnyű süvítő hangtól összerogytam a törött üvegszilánkokra, de igyekeztem átmászni a nappali másik végébe Emmához, ám félúton sem jártam, mikor minden abbamaradt.
Azonnal talpra álltam, és futottam a kislányomhoz, de ő édesdeden aludt, úgy ahogy otthagytam. Értetlenkedve álltam a helyzet előtt. Ez hogy lehet?!
- Megjöttem!- hallottam a bejárattól Dean hangját, és rögtön odaszaladtam
- Dean! Dean!- sipákoltam aggodalmaskodva
- Olivia? Te vérzel! Mi történt?!
- Én... Emma... Dean... Valami...- kapkodtam a levegőt szinte sírva
- Hé, hé...- ölelt meg, majd a nappaliba vezetett, ahol szörnyülködve nézett körbe, de leültetett a kanapéra- Mi történt?!
Próbáltam abbahagyni a sírást, de nem ment, azonban végül nagy nehezen sikerült elmesélnem Dean-nek mindent...
- Akkor volt ilyen, mikor Castiel próbált velem először kapcsolatba lépni, de még nem volt meg a
porhüvelye...- motyogta halkan, az orra elé Dean, miután végeztem
- De... De... Castiel?- szipogtam- Neki már ott van a teste... Meg Dean! Emma! Mintha semmi se történt volna, úgy aludta át a dolgokat...
- Nem tudom, nem tudom...- ingatta a fejét gondterhelten, odalépett a babaágyhoz- Hívom Elijaht... És Castielt...- ment ki végül a nappaliból
Aggodalmas tekintettel pislogtam utána, majd nekiálltam feltakarítani a "rombolás" végeredményét, és hamarosan Dean is visszatért. Castiel nem reagál, ha hívja, Elijah pedig holnap reggel érkezik szerencsére, de addig meg vagyunk lőve...
Egész délután ezen idegeskedtem, és este aludni is alig bírtam, pedig azt még nem is tudtam, hogy reggel mi fog ránk várni...
Fáradtan lépdeltem le a lépcsőn a konyha felé, még nem ébredtem fel teljesen. Átcsoszogtam a nappalin, amit nagyjából sikerült elfogadhatóvá tenni a tegnapi rádiós incidens után. De most nem igen törődtem semmivel, csak a reggeli kávémat akartam végre meginni.
Éppen belekortyoltam az elkészített fekete, forró italba, mikor felkaptam a fejem, letettem a bögrét a pultra, és visszamentem a nappaliba, ugyanis hirtelen bevillant, hogy valami szokatlant láttam, és nem csak álmodtam, mint kiderült... Egy tíz éves körüli kislány üldögélt a kanapén, és éppen a Nickelodeont nézte a TV-ben...
- Öhm... Öhm... Te meg ki vagy?!- léptem elé karba tett kezekkel
- Áh! Végre felkeltél!- húzta széles mosolyra a száját a lány, és vidáman ölelt meg, amit nem tudtam mire vélni- Jó reggelt, anya!
Először köpni-nyelni sem tudtam. Anya?! Nem tudok arról, hogy lenne egy 10 éves lányom...
- Már elnézést... Minek neveztél?- toltam el magamtól a gyereket
- Hát anyának! Hiszen te vagy az anyukám...
- Én Emma anyukája vagyok...
- De hiszen én vagyok Emma!

2013. augusztus 21., szerda

21. fejezet


Ledermedve álltam a nappali közepén, a jobbomon Damon támaszkodott az ajtófélfának diadalittasan, míg a balomon Dean forrt a levében, nem sok hiányzott, hogy neki ne rontson a Salvatore-vámpírnak. Azonban nem így történt. Dean mellém lépett, karon ragadott és egészen Damon szobájáig húzott magával, ahol becsapta magunk mögött az ajtót, és szigorúan rám emelte a tekintetét.
- Pakolj!- jelentette ki ellenkezést nem tűrő hangon
- Mi?- kérdeztem vissza értetlenkedve- Dean...
- Elmegyünk! Nem érdekel a véleményed...- már megszólaltam volna, mikor a kezét a számra tapasztotta- Vége a hősködésnek, vége a vadászatnak! Ha kell Madridba költözünk, barna kerítéses családi házba...
- Dean! Elég!- csattantam fel- Ez nem a te életed! Az enyém... Az én gyerekem, akinek az apja mellett van a helye, és az nem te vagy! Lehettél volna, de elkéstél! És most menj ki innen!- mutattam az ajtóra
Dean köpni-nyelni nem tudott, csak hitetlenkedve bámult rám, de végül puffogva elhagyta a szobát, míg én vegyes érzelmekkel bennem az ágyra dőltem. Az agyam mindennel tele volt, és nem tudtam, mi lenne a helyes döntés...

*

4 HÓNAP MÚLVA


December... Tél... Karácsony... Ünnepek... Család... Los Angelesben vagyok, távol minden gondtól, bajtól, de nem egyedül... Itt van velem Elijah, aki ugyan sok mindent nem tudott kideríteni, de segít folyamatosan.
Hogy miért vagyok LA-ben ismét? Összecsaptak a fejem fölött a hullámok, Dean és Sam eltűnt, jobban mondva járják az országot és vadásznak Lilithre. Mi a helyzet Mystic Falls-ban? Elena vámpír lett. Talán ez a legnagyobb hír. Próbáltam neki mindenben segíteni, de elutasító volt velem szemben. Ez volt az utolsó lökés, hogy otthagyjam a kisvárost, és visszatérjek a napsütötte Kaliforniába, amit Damon persze nem engedett először, de Elijahnak sikerült rávennie, hogy engedjen el, ő is velem lesz...
Milyen a terhesség? Szörnyű... Nemrégiben veszélyeztetett terhesnek tituláltak, és kerülnöm kell a stresszt. Én minden tőlem telhetőt megtettem, de nem várt dolgok jöttek közbe, amire nem számítottam.
Az Elijah által bérelt hatalmas villa hátsókertjében pihentem a függőágyban, mikor az Ősi lépkedett felém a házból.
- Olivia... Látogatód jött...
- Ki?- kérdeztem rá kíváncsian, hiszen napját nem tudom, mikor látogatott meg bárki is, mióta itt vagyunk, de választ nem kaptam, Elijah csak felém nyújtotta a jobbját és bevezetett, ahol meglepetésemre az idősebbik Salvatore alakját véltem felfedezni a kandalló előtt- Damon?
Az addig nekem háttal álló vámpír megfordult, és nem tudtam megállapítani, vajon mi járhat a fejében...
- Olivia...- nyelt nagyot, majd felsóhajtott
- Miért vagy itt?
- Jól nézel ki...- hajtotta le a fejét
- Damon?!- szólítottam a nevén immáron erőteljesebben, mert sejtettem, hogy van valami a háttérben, amiért itt van- Miért vagy itt?
- Történt valami... Jobb lenne, ha leülnél...- tolt le a kanapéra, én pedig kezdtem teljesen megijedni, de leült mellém és nyugtatólag megfogta a kezem, és mesélni kezdte, hogy elindultak megkeresni a gyógyírt a vámpírlét ellen- ... de...
- De?!- lettem egyre idegesebb és váltogattam a pillantásom közte és Elijah között
- Jeremy...
- Mi van vele?!
A vámpír nagyot nyelve, becsukott szemmel hajtotta le újra a fejét, és azonnal leesett a tantusz, csak kimondani nem volt merszem, a szemembe szöktek a könnyek.
- Sajnálom...
- De... De.. De... Hogyan? Ki?!- pattantam fel a sós cseppeket potyogtatva, mire a két jelenlévő azonnal utánam kapott
- Olivia... Menj fel, pihenj le!- utasított Elijah, de én nem is akartam meghallani a szavait
- Damon! Válaszokat akarok!
A Salvatore-vámpír már válaszra nyitotta volna a száját, mikor hirtelen éles fájdalom hasított az alhasamba, és azonnal felordítva rogytam is össze. Éreztem, hogy baj van, de alig pár pillanat múlva minden elsötétült, és semmit nem fogtam fel a külvilágból. Fogalmam sincs, meddig lehettem eszméletlen állapotban, de mikor résnyire ki tudtam végre nyitni a szemeim, csupa fehérség vett körül. "Meghaltam?" Ez volt az első gondolatom, ám ekkor aggódó hang ütötte meg a fülemet, halkan suttogott az illető.
- Minden rendbe fog jönni, Oli... A kicsi is egészséges, korán érkezett, de él és virul, és te is rendbe fogsz jönni...

2013. augusztus 11., vasárnap

20. fejezet


Hatalmasat nyeltem, és értetlenkedve pislogtam a raktárba belép személyre, aki megmentette Dean-t a pokolból. Hogy miért voltam meglepődve? Nem is olyan régen ő látogatott meg engem, Castiel, az angyal.
Mély levegőket véve fordultam Dean felé, aki velem ellentétben rálőtt többször is, és még a kést is megmártotta Castielben, de ezek meg sem kottyantak neki, szimplán odasétált elénk, majd mikor odaért, közé és Dean közé álltam.
- Casitel?!- fakadtam ki, mire Dean vállon ragadott és maga felé fordított
- Te ismered őt?!- kérdezte felvont szemöldökkel
- Úgy ahogy...- hüledeztem, miközben újra Castiel-re néztem- Egyszer meglátogatott... De nem tudtam, hogy veled tervei vannak...
- Ki vagy te?- tolt félre Dean, és újra az angyalnak szegezte a kését
- Castiel- felelte az egyszerűen, de látta, hogy Dean-nek ennyi nem elég, így folytatta- Az vagyok, aki megmentett a kárhozattól...
Láthatóan még ez a válasz sem elégítette ki Dean-t, de Castiel nem zavartatta magát, és az asztalon lévő tárgyakat vette alaposabban szemügyre, majd lassan felemelte a tekintetét a Winchesterre, és újra megszólalt.
- Isten egyik angyala vagyok.
Pár pillanaton belül Dean harsány nevetésben tört ki, mire én csak szemforgatva felsóhajtottam.
- Angyalok nincsenek- jelentette ki végül
- Ez a te bajod, Dean!- lépett közelebb hozzá Castiel- Nincs hited!
Ahogy az angyal ezeket a szavakat kimondta, dörgés és villámlás keletkezett, majd Castiel mögött árnyékként megjelentek az angyalszárnyai.
- Wáó...- dőlt neki az asztalnak Dean a mellkasán összefont karjaival- És mégis miért mentene meg egy angyal engem?
- Történnek jó dolgok is, Dean...
- De velem soha!- sziszegte a Winchester testvér- És miért kerested meg Oliviát?! Mit akarsz tőlünk?!
- Azt hiszed nem érdemled meg a megváltást?- biccentette oldalra az angyal a fejét
- Miért tetted?!- kérdezte Dean újra immáron erélyesebben
- Mert Isten így parancsolta...- lépett egyet hátrébb Castiel- Feladatod van, Dean!
Nagyot nyelve emeltem fel a tekintetem a mellettem álló Dean-re, aki hüledezve nézett az angyalra. Ő viszont pár pillanaton belül eltűnt, egyszerűen felszívódott. A tekintetünkkel kutattunk utána, de sehol nem volt, meg... Még mindig lesokkolva álltunk a hallottak után. Először megjelenik nálam Castiel, hogy vigyáznia kell rám, majd megmenti Dean-t, mert Isten szerint valami feladata van... Ez már így nagyon sok volt. Sok és bonyolult.

*

Dean mérgesen csörtetett be a Salvatore-villába, én pedig sietős léptekkel követtem őt, ám a nappali előtt egy nem kicsi férfi mellkas állta az utamat. Mély levegőt véve emeltem fel a fejem, és találkozott a pillantásom Damon kék szemeivel, amikben a haragot véltem felfedezni. Nem is tévedtem. Karon ragadott, és a hálóig rángatott szószerint. Ott becsapta mögöttünk az ajtót, majd a falnak szorított, de hagyta, hogy azért levegőt kapjak. Még szerencse...
- Nem megmondtam, hogy nem mész sehova?!- sziszegte pár centire az arcomtól
- Én meg nem megmondtam, hogy nem vagy az apám?!- löktem el magamtól, és előbbre léptem- Nem te fogod megmondani, hogy mit csinálhatok és mit nem!
- Amíg itt laksz, addig nagyon is én fogom!- vágta a fejemhez dühösen, ki kelve magából
- Akkor mostantól nem lakok itt!- vontam vállat kislányosan, majd magamhoz vettem a táskámat és pakolni kezdtem bele a holmijaimat
- Nem mész el innen sehova!- kapta el a karomat megint Damon, mire én hirtelen gyomron szúrtam a karóval, amit mindig a táskámban tartok- Ááhh...- nyögött fel a vámpír fájdalmasan, és azonnal elengedett
- Nem parancsolgathatsz nekem!- hajoltam le hozzá a fülébe súgva ezt a pár szót, majd felálltam, és lementem a nappaliba
Dean ott üldögélt és egy üveg sört kortyolgatott. Csak bámult ki a fejéből, fogalmam sem volt, min mehetett át. Egy pokolkutya darabokra szaggatta, majd a pokolba került, ahonnan egy angyal megmentette, mert állítása szerint Istennek feladata van Dean számára...
Egy szomorkás mosoly kíséretében ültem le mellé, míg ő magához húzott, így a vállára tudtam hajtani a fejem, és még egy puszit is kaptam a hajamra. Pár percig lehettünk így, mikor felpattant és a laptop-ért nyúlt.
- Mit csinálsz?
Csak vállat vont.
- Elterelem a gondolataimat...- felelte végül
- Értem...- sóhajtottam fel, és felálltam, hogy fel-alá kezdjek sétálgatni, és a kezem a hasamra siklott
Ezt is el kell neki mondanom, de a sok probléma mellé még ezt is zúdítsam a nyakába?! Ez így nem lesz jó. El kell neki mondanom, mielőtt mástól tudja meg, de nem merem. Elnéztem, ahogyan a laptop-on ügyködik, majd végül megszólaltam nagy nehezen.
- Dean...- erőltettem ki a nevét- Beszélnünk kell!
- Igen?- motyogta továbbra is a képernyőt bámulva
- Nem egyszerű ez.. De muszáj tudnod róla...- nyeltem nagyot, majd kicsit közelebb léptem az asztalhoz- Terhes vagyok!
Nem válaszolt. Egy másodperc erejéig lefagyott, majd egy elég érdekes arckifejezéssel lecsukta a gépet, hogy aztán rám emelhesse a kérdő pillantását.
- Mond ezt még egyszer, légy oly szíves, mert nem egészen értettem!
- Terhes vagyok...- feleltem elhaló hangon
- Kitől?!- pattant fel- Hogyan?! Mikor?! Miért?! Kitől?! Ho...
- Ne kezd!- állítottam le, és visszalöktem a kanapéra- Elmondok mindent...- ültem le mellé, és mesélni kezdtem mindent tövéről-hegyére
Mikor a végére értem, Dean csak a fejéből tudott kibámulni, de láttam rajta, hogy rendesen próbálja megemészteni a hallottakat.
- Te... Terhes... Vagy... Egy... Egy... Egy...- dőlt hátra hitetlenkedve- Egy... Vámpírtól?! Olivia!- csattant fel dühösen- El ment az eszed?! Normális vagy?! Nem, egész biztosan nem vagy normális! Hogy lehetsz ilyen hülye! Egy vámpír!?
- Úgy tűnik annak a vámpírnak előbb sikerült, amit neked évekig nem...- jelent meg az ajtóban Damon- Még nekem is gyorsabbak az úszóim...
Ledermedve álltam a két véglet között, és tudtam, hogy itt hatalmas botrány lesz... Biztos voltam benne.

2013. július 21., vasárnap

19. fejezet


Soha nem gondoltam volna, hogy a pokolból van visszaút, de Dean az ÉLŐ példa, hogy mégis. Nem tudjuk, hogy hogyan és miként történhetett ez meg, de velünk van, köztünk van, és tényleg ő az! Abban a pillanatban nem is érdekelt más, csak, hogy újra vele lehetek, mindent el is felejtettem, a legkisebb gondunkat is, csak vele foglalkoztam, az se tűnt fel, hogy Damon és Elena felszívódott... Főztem, mostam Dean-re ezen a napon...
- Olyan fura vagy...- jegyezte meg egyszer csak Dean, mire lefagytam, hiszen ő még nem tudja a "nagy hírt"
- Hogy érted?- erőltettem ki a szavakat
- Nem tudom...- vont vállat- Olyan más... Ki vagy virulva... Pedig hallottam Stefan beszélgetését Jeremyvel, és nem úgy tűnik, hogy végtelen boldog idők vannak erre...
- Öhm...- tettem le elé a frissen elkészült pitét, amire felcsillant a szeme- Csak örülök, hogy újra itt vagy, tudod...
- Hát én is... Főleg, hogy a kedvencemet csináltad..- kezdte el enni az édességet, amit csak mosolyogva figyeltem, majd azt, ahogyan sorra szedte a tányérra a szeleteket
Egész nap vele voltam, és nem hoztuk fel ezt az egész poklos ügyet, azonban késő délután ő törte meg az erről a témáról való nem beszélést, mikor már Sam is velünk volt, hiszen az ifjabbik Winchester eltűnt valahová egész napra, amit azért furcsának tartottam, főleg, hogy ilyen többször is előfordult az utóbbi időben.
- Biztos, hogy egyikőtök sem kötött semmiféle alkut, ugye?- tette fel a kérdést Dean
- Tuti...- sóhajtottam fel
- Sam?- pillantott az öccsére
- Biztos- bólintott is komolyan- Próbáltam, de mindegyik démon elutasított... És miután rájöttem, hogy nem tudlak megmenteni... Lilithre kezdtem el vadászni...
- Mivan?!- kerekedtek ki a szemeim- És nem szóltál?! Csak így egyedül el kezdesz hajkurászni egy fődémont?! Kinek hiszed magad, az apádnak?!
- Jó... Tudom, hogy szólhattam volna... De ki voltam, és te is... Na meg a te álla...- kotyogott volna Sam, de egy pillantással elnémítottam, és vette is a lapot szerencsére- Mindegy... Szóval vadászgattam...
- Én meg teljes körű biztonsági gárda alatt voltam, szóval...- forgattam a szemeim- Ennek amúgy sincs semmi értelme, Dean...- sóhajtottam fel, miközben leültem az ágyra
- Aha... Nekem mondod?
- Dean! Az a pokolkutya cafatokra szaggatott!- emlékeztettem- Kiontották a beledet, négy hónapig el voltál temetve! Még, ha meg is tudtál lépni a pokolból, hogy visszagyere...
- Ja... Úgy kéne kinéznem, mint egy kriptaszökevénynek...- bólogatott, miközben leült mellém, és körbenézett a szobában
- Mire emlékszel?- kérdeztem rá
- Nem sokra...- ingatta a fejét- A pokolkutya jól megrágott... Aztán képszakadás... A sírban tértem magamhoz... És...
- És...?
- Szerintem ez egy csúnya bűbáj...- felelte, mire kérdőn pislogtam rá- Látnátok a sír környékét... Mint egy
atomtámadás után... Van ott valami... Valaki jelen van... Nem tudom, ki vagy, mi... De majdnem elsöpört ott, az egyik benzinkúton... Na és itt van ez...- kezdte el levetni az ingjét, majd felhúzta a pólója ujját, majd mikor megláttuk Sam-mel, még inkább eluralkodott rajtunk az értetlenség
Egy hatalmas kéznyom éktelenkedett Dean vállán, olyan volt, mintha bele lenne égve a bőrébe.
- Mi a pokol ez?!- húztam végig az ujjam a sebhelyen
- Talán egy démon... Az húzhatott ki, nem tudom...- rázta meg a fejét Dean, miközben újra ráhúzta a textilt a sebre
- De miért? És hogyan?!- ráncolta Sam is a homlokát értetlenkedve
- Nem tudom, fogalmam sincs...- motyogta halkan Dean, majd elnyomott egy óriási ásítást, így karon ragadtam, és magam után húztam a Sam szobája melletti vendégszobába, és csak ott is szólalt meg legközelebb- Oli...
- Hm?- néztem rá, miközben megágyaztam
- Miért vagy itt?
- Mert Sam idehozott, miután sokkot kaptam, hogy meghaltál...- feleltem csendesen
- A Salvatore-oknál...- sóhajtott- Vámpírok... Olivia... Bogaram...
- Dean!- egyenesedtem ki, hogy a szemébe nézhessek, de még így is magasabb volt nálam- Most ez legyen a legkisebb gondod, jó? Pihenj!- toltam le az ágyra, és egy puszit leheltem az arcára- Jó éjszakát!
A válaszát meg sem várva mentem ki a szobájából, hogy aztán felbaktassak az emeletre a "sajátomba". Damon még sehol nem volt, de valahogy nem is bántam. Most jobb szerettem volna egyedül lenni, magamban a gondolataimmal. Az hogy Dean visszatért, jó, azonban egy újabb gond is, hiszen ki tudja, miféle lény hozta vissza és miért? A másik pedig aggasztott, hogy hogyan mondjam el neki a babát... És mikor?
Az ágyon pihentem, és gondolkoztam ezen az egész Dean visszatért ügyön, mikor Damon lépett be a szobába, és dobta le magát mellém.
- El mondtad már neki?- kérdezett rá azonnal
- Nem...- feleltem neki csukott szemekkel
- Ideje lenne...- jegyezte meg gúnyosan- Lehet, hogy nem egy észlény, de annyira nem hülye, hogy ne jöjjön rá...
- Jó éjszakát, Damon!- fordítottam neki hátat, és próbáltam elaludni, de nem igazán ment, viszont próbáltam úgy tenni, mert semmi kedvem nem volt Damonnel beszélgetni
- Nem tetszik nekem ez az egész...- hallottam meg végül mégis a hangját
- Fogd be, Damon... Ki lesz derítve minden!- morogtam
- Sok sikert...- felelte kissé szarkasztikusan, de nem érdekelt, többet nem is szóltam hozzá
Végül mégis elnyomott az álom, és egészen reggelig fel sem keltem.
Miután kidobott az ágy, egyből összekészülődtem, majd a konyhába mentem, ahol meglepetésemre Dean már ott volt, elég sejtelmesen viselkedett, de mikor rákérdeztem csak annyit, mondott, hogy majd beavat a dologba később. Fogalmam sem volt, miről beszél, de belementem. Aznap sorra olvastunk át minden könyvet, felírást, hogy kicsit közelebb kerüljünk a megoldáshoz, de semmit nem találtunk. 
Éppen hazaértünk a Grillből este, mikor láttuk Samet elhajtani az Impalával.
- Hmm...- néztem a kocsi után értetlenül- Hova megy?
- Mindjárt kiderül...- morogta Dean, miközben az öccsét tárcsázta pár perc után pedig meg is adta a választ- Állítólag hamburgerezni megy....
- Aha...
- De nem baj, így legalább mi is megcsinálhatjuk a tervemet!- jelentette ki, de nem értettem mire célzott
- Milyen terv?
- Megidézzük azt a valamit, ami visszahozott! Ideje szembe nézni vele...
- Ez nagyon hülye ötlet...- vontam fel a szemöldököm
- Nem érdekel... Ez az izé akar valamit... Nem rejtőzhetek el... Vagy megint váratlanul ér, mint a benzinkútnál, vagy beszélünk a fejével...- magyarázta Dean a fejét ingatva, és kérdőn nézett rám, miután befejezte, amire csak bólintottam végül- Szuper... A város mellett láttam egy elhagyatott raktárt... Oda megyünk!
A kérdés már csak az volt, hogyan jussunk oda, mikor Sam elvitte az Impalát. Nem volt más választás,
Damon kocsiját kellett elkérni, amit természetesen nekem kellett véghez vinni, és tudtam, hogy szörnyen nehéz dolgom lesz, de megpróbáltam.
- Nem!- vágta rá a vámpír rögtön, ahogy meghallotta a kérdést- Meg amúgy is! Te nem mész sehova, főleg nem ki tudja milyen lényeket megidézni! Elég világos voltam?
- Nem, apu, bocsi!- pislogtam rá kislányosan, de mégis teli gúnnyal- Kérem szépen a kulcsokat!
- Nem!- jelentette ki újra, majd a whiskey-jével a kezében feltrappolt a hálóba
Mérgesen néztem a Salvatore vámpír után, ás eltökéltem, hogy akkor is elviszem a kocsiját. A dzsekije fent lógott a bejárat mellett, és tudtam, hogy a kulcsot abban tartja. A lehető legcsendesebben próbáltam kivenni a kabát zsebéből, de a végén kicsit megcsörrent a fém tárgy.
- Fenébe!- szisszentem fel, majd gyorsan kikaptam a kulcsot, és a kint ácsorgó Deanhez rohantam- Izzítsd a kocsit, de gyorsan!- dobtam át neki a tárgyat, majd felpillantottam a háló ablakára, és meg is pillantottam a dühtől izzó Damon-t, de mire leugrott onnan, már Dean rég a gázra taposott- Ezért mit fogok kapni...- sóhajtottam fel
- Próbáljon csak meg akár csúnyán nézni rád...- horkant fel Dean- Biztos, hogy karót kap a szívébe...
Nem szólaltam meg, csak kibámultam az ablakon, és figyeltem, ahogy elhagyjuk a házakat, és kiérünk a város szélére. Ahogy odaértünk a raktárhoz, Dean kivette a hátsó ülésről a táskát, amit megpakolt tele minden hasznos holmival, majd bementünk a helyiségbe, és munkához láttunk. Különöző szimbólumokat festettünk fel mindenhova, a legfontosabb dolgokat előkészítettük.
- Na?- álltam Dean mellé, mikor én végeztem
- Só, vas, ezüst, és a démonölő tőr...- mutatta sorra a dolgokat, ahogy mondta- Ezekkel kinyírhatunk bármit, amiről hallottunk...
- Ez akkor sem jó ötlet...- ráztam meg a fejem
- Mondtad már párszor...- vont vállat- Kezdhetjük?- kérdezte, majd bólintottam, és latinul kezdett el beszélni
Fél óra is eltelt, majd egy, de semmi sem történt, sehol nem volt semmi és senki, azonban már megszólaltam volna, hogy lépjünk le, mikor hirtelen túlságosan is feltámadt a szél, és abban a pillanatban Dean mellett teremtem... Mígnem a raktár hatalmas ajtaja szétnyílt, és belépett rajta Dean "megmentője"... Mikor megláttam, azt hittem, csak képzelődök, de nem így volt...

2013. július 20., szombat

18. fejezet/2.

Az újabb játék győztese Deveczke a 18. fejezetnél Elenát választotta szemszögéül. Szerintem ez is remekül sikeredett! :)

Kedves Naplóm!
Idejét sem tudom már mikor írtam néhány sort utoljára, de most már elérkezettnek láttam a napot. Mióta Damon elment Oliért LA-be, minden felfordult. Hazarángatta, és azóta is velük él a Salvatore-villában. A szabadidőm nagy részét én is velük töltöm, próbálok Olinak mindenben segíteni. Nem könnyű helyzet, és azt is tudom, hogy Damon még mindig nem volt képes elfogadni. Egyik este együtt iszogattunk a Grillben. Vagyis ő ivott, én pedig hallgattam.

A zene halkan szólt, én pedig kíváncsian emeltem a tekintetemet ismét a vámpírra. Sejtelmem sem volt miért akar velem találkozni kettesben, pont itt, ahol mindenki ismer, de mivel kíváncsi voltam, eljöttem.
- Nos Damon, miért hívtál ide? - emeltem fel a szemöldökömet.
- Csak úgy... beszélgetni... - kortyolt az italába.
- Beszélgetni?
- Igen Elena, beszélgetni...
- Akkor hallgatlak - mosolyogtam rá biztatóan.
- Annyira hihetetlen ez az egész ügy... nem gondoltam volna, hogy ez lesz... abszurd... - kezdett bele.
- Senki sem számított rá.. egy gyerekre... - ráztam a fejemet.
- Én és egy gyerek? - horkant fel. - Ez lehetetlen. Vámpír vagyok az istenért! - csattant fel.
- Damon, csendesebben! - pisszegtem le. - Ki fogjuk deríteni az okot. Elijah dolgozik az ügyön.
- És mi van, ha nem tud semmit meg? Én nem vagyok apának való - borzadva mondta ki a szót. Meg sem lepett. A reakciója, a viselkedése, teljesen Damon.
- Megoldjuk... - mosolyogtam rá, ő pedig megeresztett egy féloldalas, mégis kínszenvedős mosolyt. Újabb és újabb kör italt rendelt, és az egész estét a Grillben töltöttük. Gyalog kísért haza, s mikor már az ajtót nyitottam, hirtelen eltűnt. Fáradtan vonszoltam fel magamat a szobámba, majd vettem egy gyors zuhanyt, és befészkeltem magamat az ágyamba. Hiába próbálkoztam, az elalvás nem ment egykönnyen. Oli, Damon, és a baba körül jártak a gondolataim. Bíztam benne, hogy hamar a végére járhatunk a dolgoknak végre, és megoldódik ez az egész ügy...
A következő napok ugyanúgy teltek, mint eddig. Reggel felkeltem, megreggeliztem, majd átmentem a Salvatore-villába, hogy Olival, és a többiekkel töltsem a napot. De a mai reggel mégis más volt. Reggel ébredés után magamra kaptam az egyik kedvenc pólómat, hozzá egy farmert, és a sportcipőmet, majd lecsoszogtam a konyhába reggelit csinálni magamnak, és Jernek. Két szelet kenyeret beraktam a pirítóba, kávét pedig felraktam főzni, mikor csengettek. Sejtelmem sem volt ki lehet ilyen korán, első gondolatom Caroline vagy Stefan volt, így mosolyogva mentem ajtót nyitni. A mosoly egyből leolvadt az arcomról, mikor megláttam ki áll velem szemben... Az idősebbik Winchester... Dean... de neki hallottnak kellene lennie, már egy ideje. Most mégis itt áll velem szemben, és nem úgy tűnik, mint aki hallott lenne...
- Szia Elena - köszönt rám.
- Dean.. te.. vagyis... ki vagy te? - szegeztem neki a kérdést, körbenéztem hátha valami szúrós tárgyat látok. Sosem lehet elég óvatos az ember.
- Elena, nyugalom, tényleg én vagyok... nem hazudok.
- Bizonyítsd be! - vágtam rá egyből, még mindig bizalmatlanul.
- Vadász vagyok, ahogy az öcsém, és Oli is. Eladtam a lelkemet, hogy megmentsem a testvéremet. Meg is haltam, de most valamiért mégis itt vagyok - magyarázta. Lehet hogy túlságosan megbízom az emberekben, de elhittem neki. - Oliviát keresem...
- Ő nincs itt - ráztam a fejemet. - De elvihetlek hozzá. És ő úgyis megtudja mondani Te te vagy-e, és hogy mit tett - mormogtam. Stefant hívtam fel, aki így egyből nálunk termett.
- Itt vagyok, azt mondtad sürgős. Mi a baj? Mi történt? - aggodalmaskodott.
- Ezt neked is látnod kell - vezettem be a konyhába, ahol Dean egy bögre kávé mellett ült.
- Dean? Dean? Te mégis..? Mit tett Olivia? Mondtuk neki, hogy ne tegyen hülyeséget - mormogta az orra alatt.
- Vigyük el hozzátok, ott megtudhatjuk - hoztam fel, mire bólintott. Fejemet a vállába fúrtam, ő pedig homlokon puszilt.
Fél órával később már a Salvatore-villa nappalijában ácsorogtunk idegesen. Nem kellett sokat várnunk, Oli hamarosan elő is került. Egyből felé siettem, túlságosan ideges voltam, ami neki is feltűnhetett. Köszönés után egyből rá is kérdezett.
- Én... Olivia... Ugye nem tettél semmi ostobaságot?!- szegeztem neki egyből a kérdést, amit persze hogy nem értett. Nem is csoda. Én sem értettem volna magamat.
- Úgy érti nem adtad-e el a lelked...- szólt közbe Stefan, amivel még jobban zavart keltett az unokatestvéremben.
- Oli...- motyogtam neki, és akkor pillantotta meg Deant. Pár pillanatig csak farkasszemet néztek, majd sírva borult Dean nyakába.
Nem Olivia volt, nem adta el a lelkét, amivel megnyugodtunk. De akkor hogy került ide Dean?!
A páros mögött Damont pillantottam meg, aki meg már tényleg nem értett semmit. Nem számítottunk rá, hogy ilyen történhet velünk. Miután megbizonyosodtunk arról, hogy Dean él, és valóságos, együtt letelepedtünk a kanapéra. Teljes zavar volt körülöttünk, ki kell derítenünk még ezt is. Természetesen Olit akkor nem érdekelte túlzottan, jobban örült annak, hogy újra láthatja az idősebbik testvért. Damon elég hamar eltűnt a szemünk elől, így utána mentem, Stefan legnagyobb "örömére". A szobájában találtam rá, ahol egy pohár whisky-t iszogatott.
- Hogy történt ez? - szólalt meg csendesen. Leültem az ágyukra, ő pedig mellém. Farkasszemet néztünk, és csak a fejemet ráztam.
- Nem tudom Damon, nem tudom...

2013. július 18., csütörtök

18. fejezet/1.


A napok szörnyű gyorsasággal teltek el miután Damon magához költöztetett, és már három hónap is eltelt azóta, hogy a Salvatore-villa lett az otthonom. Az idősebbik testvér még mindig nem törődött bele a baba-dologba, de maga mellé vett ennek ellenére is, mert hogy őt idézzem: "Az én kölyköm, vagy mi..." Elijah is folyamatosan kutat ennek az ügyében, de egyelőre sok mindent nem tudott kideríteni, az azonban biztos, hogy a terhesség az a megszokott formában fog lezajlani, viszont, hogy utána a kicsire mi vár, azt nem lehetett tudni még. A vámpírvadász vámpír Ric ügy sem oldódott még meg, de próbálunk rájönni, hogy hogyan lehetne megszakítani a kapocsot Ric és Elena között, hogyha meghal az egyikük, a másik ne kövesse őt.
Az augusztus még Mystic Fallsban is elviselhetetlen volt. Bent ültem a hűvös nappaliban, de még így is hőgutát kaptam, terhesen ráadásul ez dupla olyan szörnyű érzés volt, de igyekeztem nem gyengének mutatni magam, szokásomhoz híven. Elena végig mellettem volt, segített mindenben, hiába ellenkeztem. Bár az jobban zavart, hogy Damon viszont szinte a házból sem engedett ki. Mintha csak aggódna, amit persze mindig sikerült aláásnia. Viszont aminek roppant örültem, hogy Sam megjelent pár héttel ezelőtt, és miután meghallotta a nagy hírt, azonnal minden segítségét felajánlotta, és átmenetileg be is költözött hozzánk az idősebbik Salvatore nem éppen legnagyobb örömére, de ez akkor nem nagyon érdekelt.
Az a nap is ugyanúgy indult. A napsugarak beszűrődésére ébredtem a sötétítőn keresztül a hatalmas ágyban Damon szobájában, mellettem a vámpír még nagyban aludt. A fürdőbe mentem, majd első dolgomként a hasamat néztem a tükörben, mint minden reggel. Egyre jobban növekedett, és egyre inkább kezdtem valósnak érezni ezt az egészet, hogy anya leszek... Megingattam a fejem, majd fogat mostam, rendbe tettem magam, és végül felöltöztem, majd lebattyogtam a nappaliba, ahol Elena fogadott nagy meglepetésemre, és elég idegesnek tűnt.
- Szia Elena- köszöntem neki mosolyogva- Mi újság?
- Én... Olivia... Ugye nem tettél semmi ostobaságot?!- szegezte nekem a kérdést
- Milyen ostobaság?- ráncoltam a homlokom értetlenül
- Úgy érti nem adtad-e el a lelked...- hallottam meg Stefan hangját a küszöbről, majd odafordultam és láttam, hogy takar valakit, vagy valakiket
- Mivan?- hüledeztem a felvetés hallatán- Dehogyis... Mivan?! Mi folyik itt...?
- Oli...- súgta Elena nagyot nyelve, de nem tudta befejezni, ugyanis ekkor egy újonnan érkezett lépett elő Stefan mögül
Valószínűleg teljesen elfehéredhettem, kicsit sokkot is kaphattam. Az az ember... Velem szemben, a gyönyörű, zöld szemeivel onnan pislogott rám, és én nem tudtam elhinni, hogy ez a valóság. Úgy gondoltam, még mindig álmodok, mert nem lehet itt. Ő nem állhat velem szemben. Ő meghalt, és nagy nehezen elfogadtam a tényt. Hogy lehetne ő itt, a Salvatore-villa nappalijában?!
- Bogaram...- tett egy lépést közelebb, mire könnycseppek szöktek a szemembe, és nagyot nyeltem
- Dean?!- erőltettem ki ezt az egyetlen egy nevet a torkomon, majd odarohantam és a nyakába borulva zokogni kezdtem
- Ccsss...- simogatta a hátamat vigasztalóan, pedig ezek örömkönnyek voltak
Fogalmam sincs, hogy lehet itt, de itt van... Teljes valóban, meg tudom érinteni, hallom őt, és látom őt. Itt van!
- Olivia...- szorított magához- Kérlek, mondd, hogy semmi baromságot nem csináltál! Kérlek!
Csak megráztam a fejem, hiszen megszólalni nem tudtam a sírástól, ám hirtelen Dean válla fölött a lépcső alján álldogáló, hüledező Damont pillantottam meg. Gondolom, ő sem hitt a szemének, és biztos voltam benne, hogy tőle is megkapom majd ugyanazt a kérdést, amit Elenától és Deantől is, de most nem érdekelt a Salvatore-vámpír. Kibújtam Dean karjai közül, és a kezeim közé fogtam az arcát.
- Hogyan? Én... Istenem! Hogy lehet ez?!
- Fogalmam sincs...- súgta a fejét ingatva- Csak... Nem tudom... Egy fakoporsóban riadtam fel... És sikerült kijutnom onnan... Nem messze voltam Mystic Fallstól...- magyarázta a dolgokat, bár láttam, hogy ő sem érti ezt az egészet- Szóval idejöttem...
- Hozzánk...- tette hozzá Elena, és láttam rajta, hogy beleborzong a gondolatba is
- Honnan tudhatnánk, hogy tényleg te vagy az?!- lépett elő Damon gúnyos hanglejtéssel
- Sam!- kiáltottam a fiatalabbik Winchesternek, aki a lenti vendégszobában lakott- Hozd a szentelt vizet, meg egy ezüst kést!
- Jövök...- hallottam Sam-et, majd pillanatokon belül meg is jelent, ám ahogy meglátta bátyját, megtorpant
Ugyanúgy reagált, mint én. Ő sem hitt a szemeinek, hosszú percekig csak állt egy helyben, majd magához ölelte Deant, aki szintén így tett az öccsével. Végül elengedték egymást, és Dean magához vette a hozott dolgokat. Egyik sem hatott rá. Tényleg ő volt! Tényleg az igazi Dean Winchester állt velünk szemben... És próbáltam felemészteni, hogy igen... Dean él!

17. fejezet


Miután megérkeztem Los Angeles-be, már este fele járt az idő, de otthon, a kis lakásomban elővettem a laptop-omat, és valami új munka után kezdtem keresni, hiszen az előző munkaadómnál felmondtam, mikor kiderült, hogy huzamosabb ideig leszek Mystic Fallsban. Igazából bárminemű munka megfelelt volna, csak tudjam magam eltartani, és a későbbiekben a kicsit. Amellett, hogy az álláskínálatokat böngésztem, pár könyvet vettem elő, valamint az interneten kutakodtam, hogy mi lehet egy ember-vámpír gyereknemzés következménye a terhességre, illetve a gyerekre nézve, de semmi használható információt nem találtam. Reméltem, hogy Elijah több szerencsével jár, hogy esetleg a boszorkányok, akiket ismer, tudnak segíteni. De féltem, hogy itt még ők sem tudnak mit mondani...
Éjjel 11-kor még kint üldögéltem a kis erkélyemen a laptopom, és egy bögre meleg kakaó társaságában. Éppen egy irodai állásra kattintottam rá, mikor kopogás ütötte meg a fülem, és az én bejárati ajtóm volt a hangforrás. Értetlenkedve lépdeltem át a nappalin egészen a bejáratig. Ki lehet az? Senki nem tudja, hogy visszajöttem, meg alapból is... Lassan éjfélt mutat az óra. A kis láncos zárt nem húztam el, csak résnyire kinyitottam az ajtót, ameddig a lánc engedte és megnéztem, ki keres. Az állam is leesett a látogatóm láttán.
- Szervusz kedves Olivia!- dőlt neki az ajtó félfának Damon gúnyosan elvigyorodva- Tehetnél egy kis szívességet...
- Nem hívlak be, Damon...- szögeztem le neki- Meg amúgy is mit keresel itt?! Honnan tudtad, hogy itt vagyok? Elijah beköpött?
- Nem kellett beköpnie...- forgatta a szemeit- Mindent hallottam, amit beszéltetek... Tudod vámpír vagyok, vannak szuperképességeim...
- Menj el!- csuktam volna be az ajtót, ám Damon a tenyerével megállította azt
- Ha behívsz, ha nem, vissza foglak vinni!- sziszegte
- Sok sikert!- csaptam rá az ajtót, majd visszamentem az erkélyre, ám Damon termett előttem
- Ha kell innen viszlek le!- állt szorosan elém, és nem hagyta, hogy bármerre is elmozduljak- Szóval... Vagy bemegyünk szépen, és összepakolod a holmid, vagy így viszlek el... Te döntésed!
Tudtam, hogy nem vetekedhetek Damon-nal, simán megteszi, amit mond, és leugrik velem az ötödik emeltről is, így nem volt más választásom.
- Gyere be, Damon...- álltam el előle, így be tudott már lépni a lakásba
- Na, látod, nem volt olyan nehéz?- sétált be mellettem az önelégült mosolyával az arcán, és ledobta magát a kanapéra- És most pakolj!
- Nem megyek veled sehova!
- Istenem... Miért kell ilyen makacs öszvérnek lenned? És miért nem látod be, hogy felesleges ellenem küzdened? Így is, úgy is visszaviszlek... Ha kell a csomagtartóba raklak! Úgyhogy pakolj!
- Nem!
Hagytam ott mérgesen a vámpírt, és egyenesen a hálóba mentem, bezártam az ajtót, ám az pár pillanat múlva már a helyén sem volt, és Damon lépte át a küszöböt nem éppen a legjobb kedvében.
- Azt mondtam, pakolj, Olivia!
- Nem! Nem vagy az apám, és Dean sem vagy, hogy parancsolhass nekem! Megértetted?!- meresztettem rá a dühös tekintetem
- Meg- engedett az arcvonásain, majd a táskámért nyúlt és elkezdte beleszórni a dolgaimat
- Mit csinálsz?!
- Pakolok helyetted, aztán a vállamra veszlek, és megyünk Mystic Fallsba!
- Húzz el innen de gyorsan!- kaptam ki a kezéből a dolgokat, és próbáltam kitolni a vámpírt innen, több-kevesebb sikerrel, azonban Damon hirtelen a vállára kapott, ahogy mondta, és a következő pillanatban pedig már a kocsijában találtam magam- Mi... Te... Gyűlöllek!
- A szabályok a következők..- fordult felém, megtámaszkodva az ülésen- Nem ellenkezel, nem szólalsz meg, csendben maradsz és akkor nem kell a csomagtartóba utaznod? Elég világos volt, amit elmondtam?
Szúrós szemekkel néztem rá, és egyszerűen bemutattam neki, de ő csak elégedetten elmosolyodott és beindította az autót.

*

Hosszú volt az út a virginiai kisvárosig, és tényleg nem szólaltam meg egész idő alatt egyszer sem. Nem azért mert ez volt Damon "szabálya", hanem azért, mert szépet nem tudtam volna a fejéhez vágni.
Ahogy beértünk a városba, pár perc után értetlenkedve dőltem előre. Nem a Gilbert-ház felé mentünk.
- Hova viszel, Damon?- kérdeztem rá azonnal
- Nocsak, már azt hittem végleg elvitte a cica a nyelved...
- Damon!
Nem felelt, viszont pár perc múlva megkaptam a választ. A Salvatore-villa előtt parkolt le, majd kiszállt, fogta a táskámat és bement, engem meg sem várva, így lassan, de utánalépdeltem. A nappaliban Stefan üldögélt, aki mosolyogva fogadott. Már éppen megkérdeztem volna, hogy mi a franc van, mikor Damon jött vissza az emeletről.
- Menj, pakolj ki...
Értetlenül pislogtam rá, majd Stefanra, de Damon karon ragadott és felhúzott a szobájába.
- Mostantól itt laksz!