2013. augusztus 11., vasárnap

20. fejezet


Hatalmasat nyeltem, és értetlenkedve pislogtam a raktárba belép személyre, aki megmentette Dean-t a pokolból. Hogy miért voltam meglepődve? Nem is olyan régen ő látogatott meg engem, Castiel, az angyal.
Mély levegőket véve fordultam Dean felé, aki velem ellentétben rálőtt többször is, és még a kést is megmártotta Castielben, de ezek meg sem kottyantak neki, szimplán odasétált elénk, majd mikor odaért, közé és Dean közé álltam.
- Casitel?!- fakadtam ki, mire Dean vállon ragadott és maga felé fordított
- Te ismered őt?!- kérdezte felvont szemöldökkel
- Úgy ahogy...- hüledeztem, miközben újra Castiel-re néztem- Egyszer meglátogatott... De nem tudtam, hogy veled tervei vannak...
- Ki vagy te?- tolt félre Dean, és újra az angyalnak szegezte a kését
- Castiel- felelte az egyszerűen, de látta, hogy Dean-nek ennyi nem elég, így folytatta- Az vagyok, aki megmentett a kárhozattól...
Láthatóan még ez a válasz sem elégítette ki Dean-t, de Castiel nem zavartatta magát, és az asztalon lévő tárgyakat vette alaposabban szemügyre, majd lassan felemelte a tekintetét a Winchesterre, és újra megszólalt.
- Isten egyik angyala vagyok.
Pár pillanaton belül Dean harsány nevetésben tört ki, mire én csak szemforgatva felsóhajtottam.
- Angyalok nincsenek- jelentette ki végül
- Ez a te bajod, Dean!- lépett közelebb hozzá Castiel- Nincs hited!
Ahogy az angyal ezeket a szavakat kimondta, dörgés és villámlás keletkezett, majd Castiel mögött árnyékként megjelentek az angyalszárnyai.
- Wáó...- dőlt neki az asztalnak Dean a mellkasán összefont karjaival- És mégis miért mentene meg egy angyal engem?
- Történnek jó dolgok is, Dean...
- De velem soha!- sziszegte a Winchester testvér- És miért kerested meg Oliviát?! Mit akarsz tőlünk?!
- Azt hiszed nem érdemled meg a megváltást?- biccentette oldalra az angyal a fejét
- Miért tetted?!- kérdezte Dean újra immáron erélyesebben
- Mert Isten így parancsolta...- lépett egyet hátrébb Castiel- Feladatod van, Dean!
Nagyot nyelve emeltem fel a tekintetem a mellettem álló Dean-re, aki hüledezve nézett az angyalra. Ő viszont pár pillanaton belül eltűnt, egyszerűen felszívódott. A tekintetünkkel kutattunk utána, de sehol nem volt, meg... Még mindig lesokkolva álltunk a hallottak után. Először megjelenik nálam Castiel, hogy vigyáznia kell rám, majd megmenti Dean-t, mert Isten szerint valami feladata van... Ez már így nagyon sok volt. Sok és bonyolult.

*

Dean mérgesen csörtetett be a Salvatore-villába, én pedig sietős léptekkel követtem őt, ám a nappali előtt egy nem kicsi férfi mellkas állta az utamat. Mély levegőt véve emeltem fel a fejem, és találkozott a pillantásom Damon kék szemeivel, amikben a haragot véltem felfedezni. Nem is tévedtem. Karon ragadott, és a hálóig rángatott szószerint. Ott becsapta mögöttünk az ajtót, majd a falnak szorított, de hagyta, hogy azért levegőt kapjak. Még szerencse...
- Nem megmondtam, hogy nem mész sehova?!- sziszegte pár centire az arcomtól
- Én meg nem megmondtam, hogy nem vagy az apám?!- löktem el magamtól, és előbbre léptem- Nem te fogod megmondani, hogy mit csinálhatok és mit nem!
- Amíg itt laksz, addig nagyon is én fogom!- vágta a fejemhez dühösen, ki kelve magából
- Akkor mostantól nem lakok itt!- vontam vállat kislányosan, majd magamhoz vettem a táskámat és pakolni kezdtem bele a holmijaimat
- Nem mész el innen sehova!- kapta el a karomat megint Damon, mire én hirtelen gyomron szúrtam a karóval, amit mindig a táskámban tartok- Ááhh...- nyögött fel a vámpír fájdalmasan, és azonnal elengedett
- Nem parancsolgathatsz nekem!- hajoltam le hozzá a fülébe súgva ezt a pár szót, majd felálltam, és lementem a nappaliba
Dean ott üldögélt és egy üveg sört kortyolgatott. Csak bámult ki a fejéből, fogalmam sem volt, min mehetett át. Egy pokolkutya darabokra szaggatta, majd a pokolba került, ahonnan egy angyal megmentette, mert állítása szerint Istennek feladata van Dean számára...
Egy szomorkás mosoly kíséretében ültem le mellé, míg ő magához húzott, így a vállára tudtam hajtani a fejem, és még egy puszit is kaptam a hajamra. Pár percig lehettünk így, mikor felpattant és a laptop-ért nyúlt.
- Mit csinálsz?
Csak vállat vont.
- Elterelem a gondolataimat...- felelte végül
- Értem...- sóhajtottam fel, és felálltam, hogy fel-alá kezdjek sétálgatni, és a kezem a hasamra siklott
Ezt is el kell neki mondanom, de a sok probléma mellé még ezt is zúdítsam a nyakába?! Ez így nem lesz jó. El kell neki mondanom, mielőtt mástól tudja meg, de nem merem. Elnéztem, ahogyan a laptop-on ügyködik, majd végül megszólaltam nagy nehezen.
- Dean...- erőltettem ki a nevét- Beszélnünk kell!
- Igen?- motyogta továbbra is a képernyőt bámulva
- Nem egyszerű ez.. De muszáj tudnod róla...- nyeltem nagyot, majd kicsit közelebb léptem az asztalhoz- Terhes vagyok!
Nem válaszolt. Egy másodperc erejéig lefagyott, majd egy elég érdekes arckifejezéssel lecsukta a gépet, hogy aztán rám emelhesse a kérdő pillantását.
- Mond ezt még egyszer, légy oly szíves, mert nem egészen értettem!
- Terhes vagyok...- feleltem elhaló hangon
- Kitől?!- pattant fel- Hogyan?! Mikor?! Miért?! Kitől?! Ho...
- Ne kezd!- állítottam le, és visszalöktem a kanapéra- Elmondok mindent...- ültem le mellé, és mesélni kezdtem mindent tövéről-hegyére
Mikor a végére értem, Dean csak a fejéből tudott kibámulni, de láttam rajta, hogy rendesen próbálja megemészteni a hallottakat.
- Te... Terhes... Vagy... Egy... Egy... Egy...- dőlt hátra hitetlenkedve- Egy... Vámpírtól?! Olivia!- csattant fel dühösen- El ment az eszed?! Normális vagy?! Nem, egész biztosan nem vagy normális! Hogy lehetsz ilyen hülye! Egy vámpír!?
- Úgy tűnik annak a vámpírnak előbb sikerült, amit neked évekig nem...- jelent meg az ajtóban Damon- Még nekem is gyorsabbak az úszóim...
Ledermedve álltam a két véglet között, és tudtam, hogy itt hatalmas botrány lesz... Biztos voltam benne.

1 megjegyzés:

  1. Sziaa! Nagyon jó a blog! Siess a kövivel! Addig is itt egy kis meglepi: http://forever-together01.blogspot.hu/2013/08/1-dijam.html

    VálaszTörlés