Kedves Naplóm!
Idejét sem tudom már mikor írtam néhány sort utoljára, de most már elérkezettnek láttam a napot. Mióta Damon elment Oliért LA-be, minden felfordult. Hazarángatta, és azóta is velük él a Salvatore-villában. A szabadidőm nagy részét én is velük töltöm, próbálok Olinak mindenben segíteni. Nem könnyű helyzet, és azt is tudom, hogy Damon még mindig nem volt képes elfogadni. Egyik este együtt iszogattunk a Grillben. Vagyis ő ivott, én pedig hallgattam.
A zene halkan szólt, én pedig kíváncsian emeltem a tekintetemet ismét a vámpírra. Sejtelmem sem volt miért akar velem találkozni kettesben, pont itt, ahol mindenki ismer, de mivel kíváncsi voltam, eljöttem.
- Nos Damon, miért hívtál ide? - emeltem fel a szemöldökömet.
- Csak úgy... beszélgetni... - kortyolt az italába.
- Beszélgetni?
- Igen Elena, beszélgetni...
- Akkor hallgatlak - mosolyogtam rá biztatóan.
- Annyira hihetetlen ez az egész ügy... nem gondoltam volna, hogy ez lesz... abszurd... - kezdett bele.
- Senki sem számított rá.. egy gyerekre... - ráztam a fejemet.
- Én és egy gyerek? - horkant fel. - Ez lehetetlen. Vámpír vagyok az istenért! - csattant fel.
- Damon, csendesebben! - pisszegtem le. - Ki fogjuk deríteni az okot. Elijah dolgozik az ügyön.
- És mi van, ha nem tud semmit meg? Én nem vagyok apának való - borzadva mondta ki a szót. Meg sem lepett. A reakciója, a viselkedése, teljesen Damon.
- Megoldjuk... - mosolyogtam rá, ő pedig megeresztett egy féloldalas, mégis kínszenvedős mosolyt. Újabb és újabb kör italt rendelt, és az egész estét a Grillben töltöttük. Gyalog kísért haza, s mikor már az ajtót nyitottam, hirtelen eltűnt. Fáradtan vonszoltam fel magamat a szobámba, majd vettem egy gyors zuhanyt, és befészkeltem magamat az ágyamba. Hiába próbálkoztam, az elalvás nem ment egykönnyen. Oli, Damon, és a baba körül jártak a gondolataim. Bíztam benne, hogy hamar a végére járhatunk a dolgoknak végre, és megoldódik ez az egész ügy...
A következő napok ugyanúgy teltek, mint eddig. Reggel felkeltem, megreggeliztem, majd átmentem a Salvatore-villába, hogy Olival, és a többiekkel töltsem a napot. De a mai reggel mégis más volt. Reggel ébredés után magamra kaptam az egyik kedvenc pólómat, hozzá egy farmert, és a sportcipőmet, majd lecsoszogtam a konyhába reggelit csinálni magamnak, és Jernek. Két szelet kenyeret beraktam a pirítóba, kávét pedig felraktam főzni, mikor csengettek. Sejtelmem sem volt ki lehet ilyen korán, első gondolatom Caroline vagy Stefan volt, így mosolyogva mentem ajtót nyitni. A mosoly egyből leolvadt az arcomról, mikor megláttam ki áll velem szemben... Az idősebbik Winchester... Dean... de neki hallottnak kellene lennie, már egy ideje. Most mégis itt áll velem szemben, és nem úgy tűnik, mint aki hallott lenne...
- Szia Elena - köszönt rám.
- Dean.. te.. vagyis... ki vagy te? - szegeztem neki a kérdést, körbenéztem hátha valami szúrós tárgyat látok. Sosem lehet elég óvatos az ember.
- Elena, nyugalom, tényleg én vagyok... nem hazudok.
- Bizonyítsd be! - vágtam rá egyből, még mindig bizalmatlanul.
- Vadász vagyok, ahogy az öcsém, és Oli is. Eladtam a lelkemet, hogy megmentsem a testvéremet. Meg is haltam, de most valamiért mégis itt vagyok - magyarázta. Lehet hogy túlságosan megbízom az emberekben, de elhittem neki. - Oliviát keresem...
- Ő nincs itt - ráztam a fejemet. - De elvihetlek hozzá. És ő úgyis megtudja mondani Te te vagy-e, és hogy mit tett - mormogtam. Stefant hívtam fel, aki így egyből nálunk termett.
- Itt vagyok, azt mondtad sürgős. Mi a baj? Mi történt? - aggodalmaskodott.
- Ezt neked is látnod kell - vezettem be a konyhába, ahol Dean egy bögre kávé mellett ült.
- Dean? Dean? Te mégis..? Mit tett Olivia? Mondtuk neki, hogy ne tegyen hülyeséget - mormogta az orra alatt.
- Vigyük el hozzátok, ott megtudhatjuk - hoztam fel, mire bólintott. Fejemet a vállába fúrtam, ő pedig homlokon puszilt.
Fél órával később már a Salvatore-villa nappalijában ácsorogtunk idegesen. Nem kellett sokat várnunk, Oli hamarosan elő is került. Egyből felé siettem, túlságosan ideges voltam, ami neki is feltűnhetett. Köszönés után egyből rá is kérdezett.
- Én... Olivia... Ugye nem tettél semmi ostobaságot?!- szegeztem neki egyből a kérdést, amit persze hogy nem értett. Nem is csoda. Én sem értettem volna magamat.
- Úgy érti nem adtad-e el a lelked...- szólt közbe Stefan, amivel még jobban zavart keltett az unokatestvéremben.
- Oli...- motyogtam neki, és akkor pillantotta meg Deant. Pár pillanatig csak farkasszemet néztek, majd sírva borult Dean nyakába.
Nem Olivia volt, nem adta el a lelkét, amivel megnyugodtunk. De akkor hogy került ide Dean?!
A páros mögött Damont pillantottam meg, aki meg már tényleg nem értett semmit. Nem számítottunk rá, hogy ilyen történhet velünk. Miután megbizonyosodtunk arról, hogy Dean él, és valóságos, együtt letelepedtünk a kanapéra. Teljes zavar volt körülöttünk, ki kell derítenünk még ezt is. Természetesen Olit akkor nem érdekelte túlzottan, jobban örült annak, hogy újra láthatja az idősebbik testvért. Damon elég hamar eltűnt a szemünk elől, így utána mentem, Stefan legnagyobb "örömére". A szobájában találtam rá, ahol egy pohár whisky-t iszogatott.
- Hogy történt ez? - szólalt meg csendesen. Leültem az ágyukra, ő pedig mellém. Farkasszemet néztünk, és csak a fejemet ráztam.
- Nem tudom Damon, nem tudom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése