Olivia Sommersként az életem soha nem volt könnyű, mint ahogy azt már többször is említettem. Kisgyerekként kerültem bele a vadász életbe, és soha nem szerettem, mindig csak a hátrány származott belőlem. Jobban mondva egy jó oldala volt: megismertem a Winchestereket, köztük Dean-t is, az idősebbik testvért, akibe rendesen bele is zúgtam. Persze jöttek a hullámvölgyek, és a nagy szerelem végül a völgyben maradt, miután rajtakaptam Dean-t egy nővel, amiről neki fogalma se volt... Ráadásul meghalt apa is, nem volt értelme tovább csinálnom ezt a bizniszt, így eljöttem, és Los Angelesben telepedtem le. Dean többször próbálta felvenni velem a kapcsolatot, de mindhiába... Mígnem egy éjszakán a lakásomban találtam, és elég megdöbbentő indokkal állított be: az unokahúgom, Elena egy vámpírfészekben él, Mystic Fallsban. Nehezen, de belementem, hogy ezt az ügyet megcsináljam, de olyan dolgok történtek, amikre egyáltalán nem számítottam. A helyes rossz fiú, aki egy vámpír nem mellesleg, azonnal levett a lábamról, még ha ezt először magamnak sem ismertem el... Damon Salvatore. Babonázó az a férfi... És ott van az öccse Stefan, Elena szerelme, ja és nem mellesleg ez a Salvatore fiú is vámpír... Először nem volt szimpatikus egyáltalán, de láttam rajta, hogy tényleg szereti az unokahúgom, bár mint később kiderült Damon is odáig van érte... És ha ezt előbb megtudom, nem feküdtem volna le vele először, és akkor a második alkalom sem történt volna meg... Viszont ha az nem történt volna meg, most nem tarthatnám a kezemben a kislányomat...
Tökéletes volt. Ha volt tökéletes kisbaba, az ő volt. Jó, minden anya ezt mondja a saját gyermekére, de mikor Rá néztem, tényleg a tökéletességet láttam benne. Az a gyönyörű világítóan kék szempár, a sima bababőre, a pihe hajacskája... Könnyek szöktek a szemembe, mikor csak ránéztem. Csak azt furcsállottam, hogy egy hangja se volt, nem sírt... Nézett szerteszét a nagy világban kíváncsian, de sírni egyszer sem sírt, se ha éhes volt, se ha valami nem tetszett neki.
- Visszajöttem...- nyílt ki a kórházi szoba ajtaja, és lépett be rajta Dean a kezében egy üveg vízzel, és egy pitével, amit gondolom magának hozott, míg az italt átnyújtotta nekem- Hogy van a kicsi?
- Minden rendben vele...- fordítottam vissza a tekintetem a lánykára a karjaimban- Dean...
- Igen?
- Miért vagy itt? Erre a kérdésemre még mindig nem válaszoltál, pedig már két napja kérdezgetem...
- Hjajj már...- forgatta a szemeit az idősebb Winchester- Elijah hívott, hogy összeestél meg minden... Jöttem egyből, meg hát a gyereked apja nem igen kíváncsi még mindig a kicsire, valakinek meg itt kéne lennie azért.. Nem?
- De...- sóhajtott fel, hiszen igaza volt... Damont akkor láttam utoljára, mielőtt rosszul nem lettem
- Most én kérdezek...- dőlt előre Dean a székén, miközben jóízűen beleharapott a pitéjébe- Nem adnál már nevet a gyerekednek?- mutatott a babára, mire én ismételten csak felsóhajtottam, és vállat vontam- Nevet kell neki adni... Nem lehet "kicsi" meg "baba" egész életében...- vonta fel a szemöldökét
- De nem tudom...- motyogtam csendesen
- Dehogyisnem... Nekem elmondtad anno, hogy fogják hívni a gyerekeidet...- emlékeztetett
- Igen, de ő...- pillantottam a kicsire-... nem egy Winchester... és a Lia nem megy a Salvatore-hoz szerintem...- hadartam, majd lehajtottam a fejem
- Tessék... Bökj rá csukott szemmel egy napra...
- Mivan?
- És az lesz a baba neve, ami azon a napon van...- magyarázta- Hajrá!
- Ez egy hülye ötlet...- ingattam a fejem, de végül lehunytam a szemeim és rámutattam egy napra, majd ránéztem- Emma...
- Emma... Nekem tetszik- mosolygott Dean, és végigsimított a lány fején- Szia Emma!
- Emma...- bólogattam- Igen... Ez jó!
*
Másfél hetet kellett kórházban lennünk Emma korai érkezése miatt, de miután letelt az utolsó nap is, végre hazamehettünk az Elijah által bérelt villába... Dean makacsságának hála, ő is velünk tartott, és hetente kétszer az Ősi Vámpír is benézett, hogy lássa: minden rendben van...
Két napja lehettünk otthon, mikor egyedül maradtam pár órára Emmával. Talán ez volt az első alkalom, hogy csak ő meg én voltunk... Annyira megváltozott minden... Mindig is akartam gyereket, de nem gondoltam, hogy meg is adatik majd ez nekem. Olyan furcsa volt, hogy már nem csak magamért felelek, hanem ezért a csöppségért is...
Délután kettő felé járhatott az idő, mikor lefektettem Emmát aludni, én pedig a konyhát vettem célba, hiszen már szószerint kopogott a szemem. Csendesen eszegettem az asztalnál, mikor a nappaliból beszédhangok csapták meg a fülem. A homlokomat ráncolva, értetlenül lépdeltem a helyiség felé, ahol a TV ment... Ezt azért furcsállottam, mivel én kikapcsolva hagytam ott a készüléket, mikor kimentem innen... Mindenesetre kikapcsoltam azt, majd leültem a kanapéra, és a telefonomat kezdtem el nyomkodni, ám ekkor a komódon megszólalt a rádió, de az állomások között őrült módjára váltogatott, a gomb magától csavarodott össze-vissza, mígnem fülsüketítő hangot nem adott ki, hiába próbáltam kikapcsolni, ráadásul az ablaküvegek, és minden ilyen tárgy is összetört. A szörnyű süvítő hangtól összerogytam a törött üvegszilánkokra, de igyekeztem átmászni a nappali másik végébe Emmához, ám félúton sem jártam, mikor minden abbamaradt.
Azonnal talpra álltam, és futottam a kislányomhoz, de ő édesdeden aludt, úgy ahogy otthagytam. Értetlenkedve álltam a helyzet előtt. Ez hogy lehet?!
- Megjöttem!- hallottam a bejárattól Dean hangját, és rögtön odaszaladtam
- Dean! Dean!- sipákoltam aggodalmaskodva
- Olivia? Te vérzel! Mi történt?!
- Én... Emma... Dean... Valami...- kapkodtam a levegőt szinte sírva
- Hé, hé...- ölelt meg, majd a nappaliba vezetett, ahol szörnyülködve nézett körbe, de leültetett a kanapéra- Mi történt?!
Próbáltam abbahagyni a sírást, de nem ment, azonban végül nagy nehezen sikerült elmesélnem Dean-nek mindent...
- Akkor volt ilyen, mikor Castiel próbált velem először kapcsolatba lépni, de még nem volt meg a porhüvelye...- motyogta halkan, az orra elé Dean, miután végeztem
- De... De... Castiel?- szipogtam- Neki már ott van a teste... Meg Dean! Emma! Mintha semmi se történt volna, úgy aludta át a dolgokat...
- Nem tudom, nem tudom...- ingatta a fejét gondterhelten, odalépett a babaágyhoz- Hívom Elijaht... És Castielt...- ment ki végül a nappaliból
Aggodalmas tekintettel pislogtam utána, majd nekiálltam feltakarítani a "rombolás" végeredményét, és hamarosan Dean is visszatért. Castiel nem reagál, ha hívja, Elijah pedig holnap reggel érkezik szerencsére, de addig meg vagyunk lőve...
Egész délután ezen idegeskedtem, és este aludni is alig bírtam, pedig azt még nem is tudtam, hogy reggel mi fog ránk várni...
Fáradtan lépdeltem le a lépcsőn a konyha felé, még nem ébredtem fel teljesen. Átcsoszogtam a nappalin, amit nagyjából sikerült elfogadhatóvá tenni a tegnapi rádiós incidens után. De most nem igen törődtem semmivel, csak a reggeli kávémat akartam végre meginni.Éppen belekortyoltam az elkészített fekete, forró italba, mikor felkaptam a fejem, letettem a bögrét a pultra, és visszamentem a nappaliba, ugyanis hirtelen bevillant, hogy valami szokatlant láttam, és nem csak álmodtam, mint kiderült... Egy tíz éves körüli kislány üldögélt a kanapén, és éppen a Nickelodeont nézte a TV-ben...
- Öhm... Öhm... Te meg ki vagy?!- léptem elé karba tett kezekkel
- Áh! Végre felkeltél!- húzta széles mosolyra a száját a lány, és vidáman ölelt meg, amit nem tudtam mire vélni- Jó reggelt, anya!
Először köpni-nyelni sem tudtam. Anya?! Nem tudok arról, hogy lenne egy 10 éves lányom...
- Már elnézést... Minek neveztél?- toltam el magamtól a gyereket
- Hát anyának! Hiszen te vagy az anyukám...
- Én Emma anyukája vagyok...
- De hiszen én vagyok Emma!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése