2013. július 9., kedd

12. fejezet/1.


Rebekah-val elég jó délelőttöt töltöttem el, bár az kicsit frusztráló volt, hogy minden sarkon ott láttam valakit a "testőrgárdámból". Miért kell ennyire félteni? Miért nem hagyják, hogy éljem az életem? Hogy kicsit helyrehozzam, miután teljesen tönkre ment... Anya nélkül nőttem fel, egy olyan világban éltem, amit egyszerűen utáltam, majd elveszítettem az utolsó szülőmet is... Felhagytam az általam élt pokol-életet, de visszakerültem bele, és elveszítettem a talán legfontosabb embert az életemben, Deant. Ezek után miért nem hagyják, hogy úgy éljek, ahogy akarok? Miért nem engedik, hogy megtaláljam a boldogságot?!
- Az a Sam...- kortyolt bele az italába Bekah a Grillben- Ő mondta nekik...- biccentett Damon és Jer felé fintorogva, akik a bár sarkában ültek- ..., hogy figyeljenek rád oda, nehogy valami hülyeséget csinálj, amivel Deant visszahozhatod...- kaptam meg a választ a szőke vámpírtól
- Remek...- forgattam a szemeim- Nem vagyok akkora tuskó, mint Dean...
- Te Dean női verziója vagy, ribikém...- vigyorgott a szőkseség
- Kösz Bekah... Én is szeretlek...- mosolyogtam rá gúnyosan, összehúzott szemekkel
Jó volt, hogy van kivel így elszórakozni, meg amúgy is. Rebekah nem éppen a legközkedveltebb személyiség az unokahúgom és társaságának körében, és az, hogy vele lógok, kicsit talán leszakítja őket rólam. Bár eddig nem jártam a legnagyobb sikerrel.
Este fáradtan sétáltam haza, miközben a fülemben ismét bömböltettem a zenét, legszívesebben Jon Bon Jovival énekeltem volna együtt a már sötét utcán a Have a nice day című számot, de már ahhoz sem volt energiám. Mikor hazaértem, hullaként estem be az ágyamba, és szinte azonnal lecsukódtak a szemeim. Álmomban minden más volt. Boldog voltam. Madrid utcáin sétáltam távol a gondoktól, kéz a kézben Dean-nel. A gyalogosoknak jelző lámpa pirosra váltott, így megálltunk a lámpánál. Mosolyogva bújtam addig Dean ölelésébe, aki egy lágy csókot adott az ajkaimra.
- Szeretlek, bogaram- suttogta, majd váltott a lámpa, és elindultunk
A zebra felénél beleütköztem valakibe, felpillantottam, és megint ő volt: a ballonkabátos férfi.
Ahogy megláttam, felriadtam álmomból. A sötétítőfüggönyön keresztül már beszűrődött a nap, és az ébresztő is 9 órát mutatott, így felkeltem és próbáltam kiheverni ezt a férfit a fejemből. Nem értettem, miért bukkan fel állandóan. Ki ő? Jelenthet az valamit, hogy mindig benne van az álmaimban? Ezekkel a gondolatokkal a fejemben battyogtam le a konyhába a szokásos reggeli kávémért.
- Boldog szülinapot!- fogadott odalent Elena mosolyogva, de én csak értetlenül pislogtam rá
- Miről beszélsz?
- Oliii! Június 9.-e van!- emlékeztetett az unokahúgom, és akkor leesett, hogy ma van a 28. szülinapom, ami nekem teljesen kiment a fejemből- Mondd, hogy nem felejtetted el a saját szülinapod!
- Csak egy kicsit...- mutattam az ujjaimmal- Áh... Teljesen összefolynak a napok...
- Hééé!- jelent meg az unokaöcsém is, Jeremy- Boldog 28.-at, vénlány! Mindjárt itt a harmadik x- ugratott nevetve
- Öregszem, de megverlek, Jer!- öleltem meg mosolyogva
- Én is szeretlek!
Vigyorogva öleltem meg újra, majd együtt, hármasban, mint egy kis család megreggeliztünk. Mint kiderült, már meg is csinálták nekem a reggelit. Sütöttek rántottát, csináltak pirítóst, főztek le kávét, és kakaót is készítettek. Igazi meglepetés volt ez nekem, olyan, amiben már évek óta, vagy talán soha nem is volt részem. Ráadásul leszögezték, hogy este a Grillbe megyünk ünnepelni, ellenkezést nem fogadnak el, így beleegyeztem. Egyrészt, mert az unokatesóim, másrészt, mert végre kimozdulhatok úgy, hogy nem rántanak vissza.
Az egész délelőtt ebben a jó hangulatban telt el, és már az ebédhez készülődtünk, mikor megjelent Damon és Stefan is. Féltem, hogy Damond majd megint elkezd noszogatni, hogy ne menjek erre, ne menjek arra...
- Boldog szülinapot- jött oda, hozzám felköszönteni csendesen, és megöleltem, nem érdekelt, hogy mennyire haragszom rá
- Köszönöm, Damon! Jössz este a Grillbe te is?- kérdeztem rá csillogó szemekkel
- Ki nem hagynám...- mosolyodott el gyanúsan- Én fogok neked sztriptízelni- nevetett
A szemeimet forgattam. Már kezdett hiányozni ez a Damon.
Így ötösben ebédeltünk meg , majd délután kicsit szétszéledtünk. Én a szobámban heverésztem, majd dudorászni kezdtem egy teljesen ismeretlen dallamot, majd az addig csukott szemeim kipattantak, papírért, tollért és a gitáromért nyúltam. A hangok jöttek, a dallam jött, a ritmus adott volt, és a szövegnek sem kellett több, mind spanyolul, mind angolul megvolt a fejemben: Contigo hasta el final-With you until the end (Örökké veled).
Egész délután ezen a számon dolgoztam, de nem sikerült befejeznem, ugyanis el kellett kezdenem készülődni, így erőt vettem magamon, gyorsan letusoltam, majd a szekrényemhez sétáltam, és próbáltam kiválasztani a ruhámat estére. Végül egy fekete legging mellett döntöttem, amihez egy szintén fekete lezser felsőt vettem elő, egy fekete magassarkúval. Miután elkészültem, komótos léptekkel mentem le a nappaliba, ahol Elena már várt Jeremyvel, így el is indulhattunk a Grillbe. Odaérve jó pár ismerős arccal találkoztam: Caroline, Matt, Bonnie, de ott volt Rebekah is, valamint az egyik eldugott sarokban megpillantottam Elijaht is, de nem ők voltak a lényegek. Örömömre Sam és Bobby is eljött. Boldog voltam, hogy itt voltak, hiszen az úgy mond "családomból", akik mellett felnőttem, már csak ők maradtak. Ebben a társaságban iszogattunk, mígnem Damon ragadott karon, és húzott maga után.
- Hova megyünk, Salvatore?!
- Vár a színpad!- kacsintott rám, majd egy papírt nyomott a kezembe, aminek a tetején a "Nunca volvéra" szöveg állt
- Damon...- nyeltem nagyot, miközben ráemeltem a tekintetem- Ezt... Én nem... Nem énekelhetem el!
- Miért is nem?!- vonta fel a szemöldökét
- Mert...
- Mert...- sóhajtottam fel bánatosan- Ez anya dala... És ráadásul duett... Nem! Én ezt nem vállalom!
- Told már fel a segged a színpadra!- nyomott előre, majd fel a lépcsőn, de még mindig bociszemekkel fordultam vissza feléje, mire ő a másik irányba mutatott egy mosollyal a szája sarkában
Kíváncsian fordultam meg, és mikor megláttam azt, ami fogadott... A lélegzetem is elállt. Egyszerűen lesokkolódtam, és könnyek szöktek a szemembe. Az édesanyám állt a színpad másik végén teljes életnagyságban. Anya! Az az ember aki már 26 éve halott, és akit csak a képekről, videókról ismerek, most ott volt velem szemben. De nem volt egyedül. Mellőle apa mosolygott rám. Nem tudtam, hogy nem-e csak képzelődök. A kérdő tekintetemet váltogattam a jelenlévők között, de mindannyian csak mosolyogtak.
Apa és anya közelebb jöttek hozzám, és megöleltek. Magamon éreztem az érintésüket, a sóhajaikat. Sírva karoltam át őket végül.
- Ez valódi?!- kérdeztem a könnyeimet törölgetve
- Fogjuk rá! Egy ügyes kis boszi tett róla, hogy kicsit az legyen...- nevetett halkan apa, és egy kicsit eltolt magától- Büszke vagyok rád, kislányom! Büszkék vagyunk!- pillantott anyára
- Nagyon is!- bólogatott anya mosolyogva- És itt az ideje, hogy egy színpadon énekelhessek a lányommal!
Apa még mindig mosolyogva sétált le Elenáék közé, míg anya egy mikrofont adott a kezembe, és beszámolt a zenekarnak, pár másodperc múlva pedig meg is szólaltak a Nunca volvéra első dallamai, majd a torkomat is elhagyták az első hangok, végül anya is énekelni kezdett. Felemelő érzés volt vele együtt átélni ezt, megcsinálni ezt a dalt.
- Feliz cumpleanos, mi chica pequena!*- ölelt meg a szám végén anya, majd kézen fogva sétáltunk le a színpadról, ahol felé és a többiek felé fordultam
- Ez hogyan?! Mármint...- ráztam meg a fejem
- Egyszerű varázslat- felelte Bonnie
- De... Újra éltek?- pislogtam a szüleimre nagyra vágyóan, de az arckifejezésük nem volt biztató
- Csak ma éjfélig lehetnek veled...- magyarázta Bonnie halkan
- Oh...- nyeltem nagyot
- De mindig veled leszünk... Itt...- mutatott a szívemre anya- Még ha te nem is látsz minket, mi itt vagyunk mindig neked...- elmosolyodtam. Ez életem legjobb szülinapja, már csak egy valaki hiányzott, de nem lehettem telhetetlen, hiszen ha egy kis időre is, de visszakaptam a szüleim- Éjfél...- hajtotta le anya a fejét- Isten éltessen, drágám!- ölelt meg ismét, majd apa is
- Boldog születésnapot, kicsim!- suttogta ő is, majd egyre kevésbé éreztem magamon az ölelő karjaikat, mígnem teljesen eltűntek
Nagyot sóhajtva néztem a helyet, ahol pár másodperce álltak.
- Miért? És... Miért?- kérdezgettem a többieket
- Damon ötlete volt... Ő kereste meg Bonniet...- adta meg a választ a kérdésemre Elena, mire nagyra nyíltak a szemeim, és a vámpír után kezdtem keresni, de nem láttam semerre
El sem hittem, hogy ezt neki köszönhetem. Hogy ő intézte el azt, hogy újra láthassam a szüleim. Beszélnem kellett vele, de nem tudtam, mert teljesen eltűnt, de közben bevillant valami.
- Bonnie!- fordultam a boszorkány felé
- Visszahoztad anyát és apát... Akkor Deant is vissza tudod, nem?!- kérdeztem reménykedve a boszorkánytól
- Sajnálom...- ingatta a fejét szomorkásan
- De miért?
- Ő eladta a lelkét... Őt nem tudom visszahozni...
Csalódottan bólintottam, de nem törődtem ebbe bele. Mindenre van megoldás... Ezen törtem a fejem, miközben újra iszogatni kezdtem. Sorra gurítottam le a különböző italokat, de még nem éreztem semmi hatását. Csak próbáltam gondolkozni.
- Tetszett a szülinapi ajándékom?- hallottam meg az ismerős hangot mellőlem
- Damon...- fordultam felé- Istenem...
- Nem... Csak Damon...- vigyorgott
- Köszönöm!- ugrottam a nyakába- Annyira... Boldog vagyok!
- Reméltem...- puszilta meg az arcom lágyan- Sétálunk egyet?
Félszegen bólintottam, majd megfogtam a felém nyújtott jobbját, és hagytam, hogy kivezessen a bárból.

*Feliz cumpleanos, mi chica pequena!- Boldog szülinapot, kislányom!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése