2013. július 7., vasárnap

11. fejezet



Csendesen üldögéltem a Salvatore-villa nappalijában a kanapén. Igazából fogalmam sem volt, mit keresek itt... Vagyis de: Damont. Csak azt nem tudtam, miért keresem még mindig a társaságát. Ő Elenát szereti, akkor miért próbálok még mindig még közelebb kerülni hozzá?!
- Tessék...- tért vissza egy üveg sörrel, hiszen az általa kínált whiskey-t az előbb elutasítottam
Fél óra sem telt el azóta, hogy otthagytam a Mikaelson-házat és Damon után jöttem, de nem tudtam mit mondani a vámpírnak még mindig.
- Amit hallottál az este...- szólalt meg Damon két korty között
- Hagyjuk...- szakítottam félbe halkan, és inkább másról kezdtem el beszélni- Klaus már nem fog sokáig gondot okozni, meg egy Ős sem...- álltam fel, Damon pedig kérdőn pislogott rám- Majd Elena elmeséli... A lényeg, hogy én holnap elmegyek...
- Elmész?!
- El.. És Dean is Sammel...
Nem válaszolt, csak beleivott az italába ismételten, aminek következtében a pohara ki is ürült, így újra töltötte azt az alkohollal. Ötletem nem volt, hogy mi járhat most a fejében. Nem is kérdeztem rá, csak a blézeremért nyúltam, és elindultam a kijárat felé.
- Viszlát Damon...- vetettem felé még egy utolsó pillantást, és elhagytam a házat
Komótosan lépdeltem haza, ahol összepakoltam a dolgaimat, majd lefeküdtem és hamar el is aludtam, de szörnyű éjszakám van. Mint már annyiszor, megint egy ballonkabátos, kissé ijesztő, de egyben nyugtató kisugárzású férfi jelent meg álmomban. Nem csinált semmit, csak állt és bámult.
A levegőt kapkodva ültem fel az ágyban. Az óra már reggel nyolcat mutatott, így meg sem próbáltam visszaaludni. Kipattantam a takaró alól, a fürdőben összekészülődtem, majd kint elpakolgattam, magamhoz kaptam a táskám, és elhagytam a szobát. Tudtam, hogy Elena már nincs itthon, de nem akartam megvárni, majd felhívom útközben, gondoltam magamban.
- Hova-hova?- kapott el a lépcsőfordulóban Ric
- El...- feleltem nemes egyszerűséggel
- El?
- Vissza LA-be... Nekem itt véget ért a munkám, nem mintha annyi dolog lett volna- sóhajtottam fel egy szomorkás mosoly kíséretében
- Szóval végleg abbahagyod most már?- kérdezett rá
- Még egy életet megpróbálok megmenteni...
- Értem... Fontos lehet, ha csak miatta folytatod még ezt...- fürkészte az arcomat Ric
- Olyasmi...- vontam vállat- Ideje mennem... Majd még egyszer biztos találkozunk- mosolyogtam a férfire, és egy puszit adtam a borostás arcára- Szia, Ric!
Egy félmosollyal az arcán kísért ki, majd utoljára intettünk egymásnak, és elhagytam a Gilbert-házat.

8 HÓNAPPAL KÉSŐBB

Mérgesen csörtettem Dean után a sötét utcán. Az idősebbik Winchester, mint mindig, most is makacskodott. Alig volt hátra két napja az életéből, végre találtunk megoldást, hogy életben maradhasson, de még mindig nm érdekli, hogy él-e vagy hal.
- Dean!- kiáltottam utána
- Mivan?!- fordult vissza mérgesen
- Életben maradhatsz! Miért nem érdekel ez téged?!- kérdeztem tőle kiabálva, és egy könnycseppem is lefolyt- Miért akarsz annyira meghalni...?
- Mert már bele törődtem a sorsomba...- vette lejjebb a hangerejét, és letörölte a sós cseppet az arcomról
- Dean... Kérlek... Csak próbáljuk meg...! Lilith ott lesz! Kérlek...
Gondterhelten nézett rám, és simogatta lágyan az arcom, de végül bólintott.
- Csak miattad...- puszilt meg
Megkönnyebbülten bújtam az ölelésébe, és nagyon reméltem, hogy sikerülni fog a terv, és Dean életben marad.
Másnap el is indultunk a megadott helyszínre, és rájöttem, hogy ez igencsak közel van Mystic Fallshoz, ahol már 8 hónapja nem jártam, de így is tisztában voltam a dolgokkal. Klaus, és az Ősök, Finn és Kol kivételével mind életben voltak, nem jött össze Esther terve, miszerint összekapcsolja őket, és így elpusztítja az általa kreált szörnyetegeket... És bánatomra Ric-et is utolérte a halál. És ezt mind kitől kellett megtudnom? Rebekah-tól. Miután eljöttem Mystic Falls-ból, egyszer egy kisvárosban találkoztam vele, és beszélgettünk. Ahhoz képest, hogy otthon nem egy közkedvelt személyiség, nekem szimpatikus volt, és jóba is lettünk... Gondoltam is rá, hogy felhívom, mikor a város közelében jártunk, de nem értem rá ezzel foglalkozni, Dean most fontosabb volt, sokkal fontosabb.
Az utolsó napján egyre furcsábban viselkedett, és azok ellenére, amiket Ruby mondott, semmi sem úgy
- Dean... Dean... Dean!- kiáltottam fel fájdalmasan, és ütni kezdtem a mellkasát- Nem lehet! Nem lehet! Nem hagyhatsz itt! Nem, nem, nem!
történt, ahogy kellett volna. Felbukkant Lilith, az egyik fődémon, és a pokolkutya is megjelent. Hiába próbáltunk tenni ellene, nem sikerült megmentenünk Deant Sammel... Láthatatlan erő szorított minket a ház nappalijának falához, miközben csak annyit láttunk, hogy Deant leteríti valami, amit csak ő érzékelt szemmel... Majd ez a valami, a pokolkutya felszabta a mellkasát, és marcangolni kezdte Deant. A könnyeim patakokban folytak végig az arcomon, kiabáltam, sírtam, ordítottam, de nem tehettem semmit... Hirtelen leestünk a falról, és Lilith is eltűnt. Könnyáztatta szemekkel másztam oda Deanhez, és az ölembe emeltem a fejét.
- Oli...- próbált meg Sam elhúzni, de ő is sírt
- Nem... Nem! Biztos van rá mód... Valamilyen... Nem lehet, hogy...- habogtam zavarodottan
Sam nagyot nyelve rázta meg a fejét, és Bobby segítségével sikerült elvinniük onnan. Fogalmam sincs, mi lett Dean testével, és azt sem tudtam, mi történt azután, hogy elhagytuk a házat... Csak azt tudom, hogy ismerős helyen ébredtem fel.
A szemeim fájtak, ahogy kinyitottam őket, és a fény is szörnyen zavart. Csak hunyorogva tudtam körbenézni, és próbáltam kivenni az alakokat mellettem, körülöttem.
- Oli...!- hallottam meg Elena hangját, és máris éreztem, ahogyan szorosan megölel- Istenem!
- Ugye csak rossz álom volt?- suttogtam halkan Dean-re utalva
Elena nagyot nyelt, és szomorúan rázta meg a fejét, mire én a könnyeimet visszatartva fordítottam el a tekintetem. Szörnyen éreztem magam, Dean hiánya már most felemésztett, teljesen elveszettnek éreztem magam nélküle. Végül egész testtel befelé fordultam a kanapén, és éreztem, hogy újra elnyom az álom, de megint felriadtam, ugyanis a ballonkabátos férfi megint megjelent.
- Héh, hé...- ült le mellém Damon, amin meglepődtem- Nyugi...
- Mit csinálsz te itt?- kérdeztem értetlenkedve
- Kis, színes pillangókra vadászok...- forgatta a szemeit
- Nagyon vicces...- feküdtem vissza fintorogva
- Sajnálom, ami történt...- szólalt meg halkan, és eltűrt egy hajtincset a szemem elől- Ha akarsz róla beszélni...
- Nem akarok!- vágtam rá
Felsóhajtott, majd felállt, és átült a fotelbe. Azt hiszem, az előtt is ott ült, hiszen az elmaradhatatlan whiskey ott volt mellette, kíváncsi voltam, mióta lehet itt. De nem tudtam megkérdezni, nem volt kedvem beszélgetni senkivel, és egyedül akartam lenni. Fel is keltem, mire Damon felvont szemöldökkel nézett rám.
- Hová lesz a kirándulás?- tolt vissza a kanapéra
- Valahova, ahol egyedül lehetek...- vontam vállat
- Álmodj, királylány... Tegnap kis híján ideg összeroppanást kaptál, úgyhogy, ha még egyszer felemeled a formás kis hátsód arról a kanapéról, lekötözlek!- fenyegetett meg, és láttam rajta, hogy komolyan gondolja, így végül szót fogadtam neki
Még másnap is lent a nappaliban élvezhettem az ő, Stefan és Elena társaságát, de délután megérkezett a felmentő sereg.
- Hello mindenki!- toppant be Rebekah a semmiből- Úgy hallottam, hogy az én drága barátnőm itt tartózkodik, és ti fogolyként tartjátok a házban... Tehát itt vagyok. Mehetünk?- nézett rám vigyorogva
- Nem megy sehova!- állta az útját Damon mérgesen
- Hátrább az agarakkal, tigris...- lökte félre Rebakah- Majd Olivia eldönti...
- Megyek!- vágtam rá
Bekah elvigyorodott, de Damon a szemeivel ölni tudott volna, viszont ez nem érdekelt. Ki akartam most már mozdulni innen.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése