9. fejezet ~ Only love is real

Furcsa dolog az emlékezés... Sokszor azt hisszük, hogy valamit már teljesen elfelejtettünk, de aztán meghallunk egy dallamot, megérzünk egy illatot vagy csak meglátunk valamit, és azonnal minden beugrik. Na meg, amikor direkt akarunk emlékezni... Velem is ez történt...
Fél óra sem telt el Dean távozása után, mikor kicsit pakolgatni kezdtem a szobámban, egyszerűen rám jött takarítás. Mindent átnéztem, és minden felesleges dolgot kidobtam, viszont mikor egy kamaszkori naplóm került a kezembe, habozás tört rám... Kidobjam a múltam egy részét, vagy tartogassam még? Nagyot sóhajtva csaptam fel a kis könyvet, és kezdtem el olvasgatni a bejegyzéseimet, és sorra törtek fel bennem a régi emlékek... Nem is csak azok, amik a naplóban voltak... Minden eszembe jutott...

*

Már kislányként sem voltam a legegyszerűbb eset. Édesapámat könnyen ki tudtam hozni a sodrából, sokszor kaptam tőle kisebb fejmosásokat, de ezek ellenére mindig is tudtam, hogy mennyire szeret, mindig igyekezett kimutatni, főleg, hogy az "anyai szerepet" is neki kellett betölteni. Kiskoromban mindig kérdezgettem, hogy "Apuci... Nekem miért nincs anyukám?" De apa mindig csak ezt felelte a szívemre mutatva: "Egyetlenem, van anyukád... Itt bent! És soha nem hagy el téged!" Akkoriban ennyivel sikerült lezárni a témát... Talán azért is, mert nem voltam ezzel a helyzettel egyedül. Dean-t és Sam-et már ilyenkor is ismertem, mindig hárman voltunk a motelekben, amíg az apáink vadásztak, igaz, akkor még nem tudtuk, hogy mit is csinálnak pontosan. "Dolgozni megyünk, maradjatok itt!" Kaptuk meg a folytonos magyarázatot. Hittünk nekik, legalábbis én és Sam... Dean pedig... Mindig is tudtam, hogy ő többet tud, mint mi. Nem telt el úgy nap, hogy nem kérdezősködtem volna nála vagy én, vagy Sam, de ő mindig elhessegetett bennünket... Már akkor sem volt egyszerű eset Dean Winchester... Kicsikként is agyba-főbe vitázunk egymással, húztuk egymás agyát, de persze csak hülyeségből, hiszen szinte testvérek voltunk... Voltunk! Egy idő után sajnos egyre ritkábban találkoztunk, aztán szinte már soha. Valamiért apa és John külön utakon kezdtek el járni, mindig is érdekelt, hogy miért, de jobbnak láttam akkoriban nem firtatni ezt a dolgot...

*

Az idő előrehaladtával apa felnyitotta a szemem. Mindenbe beavatott a "munkájával" kapcsolatban, és szép lassan magával vitt szinte minden egyes vadászatra. Az elején még mentem, csináltam, amit apa mondott, de aztán már tizenéves koromban éreztem, hogy ez az egész csak egy púp a hátamon...

- Apa... Én nem akarom ezt...- néztem rá könyörgő szemekkel 16 évesen- Én... Nem akarok városról városra költözni! Élni akarok! Barátokat! Rendesen suliba járni... Zenélni...! De nem ezt!

Persze le lettem hurrogva, mint már oly sokszor, és mentünk tovább az úti célunk felé. A menetrend a szokásos volt. Először kivettünk egy szobát egy városszéli kis motelban, majd felderítettük a terepet, végül a szörnyeteg nyomába eredtünk. Ritkán váltunk szét, de apa szerint akkor muszáj volt, így a várost két külön úton jártuk be. 

Unottan sétálgattam az egyik utcán, mikor hirtelen belém jött egy nálam másfél fejjel magasabb, pár évvel talán idősebb pasi.

- Nem látsz a szemedtől, idióta?!- csattantam fel, pedig tudtam, hogy nem szabad felhívni magunkra a figyelmet

- Már ne is haragudj, kislány, de ha esetleg nem a földet bámulnád, nem mennél bele senkibe...- állt meg előttem a srác összefonva a karjait a mellkasán, és úgy nézett rám felvont szemöldökkel, de aztán megváltozott az arckifejezése- Ilyen nincs!- suttogta

- Istenem, hogy engem mindig ilyen barmokkal hozol össze!- kerültem ki szemforgatva, de a pasi karon ragadott, és visszahúzott maga elé- Oli?! Olivia?! Olivia Sommers?!

Értetlenkedve pislogtam rá, hogy honnan tudja a nevem, de megkérdezni se volt időm, ugyanis magához szorított egy ölelés formájában. 

- Sammy ki fog csattani az örömből- nevetett halkan a srác, majd hirtelen bevillant, és kibújtam a két szorító kar közül

- Sammy...?- kérdeztem rá- Mi a...? Te...? Ó, uramisten!- kaptam a szám elé a kezem- Dean?!

- Teljes embernagyságban...- tárta szét a karjait vigyorogva, én pedig a nyakába ugrottam

Elhinni nem tudtam, hogy Dean állt velem szemben, a boldogságtól még a könnyeim is útnak indultak, de nem érdekelt... Akkor nem, mert végre visszakaptam két olyan embert, akik igenis fontosak voltak az életemben, és még mindig azok...

*

Két év elteltével minden a régi lett, leszámítva azt, hogy John és apa már nem csak ketten dolgoztak, hanem besegített nekik Dean, Sam és én is. Még mindig nem voltam kibékülve ezzel az élettel, de így, hogy a Winchester tesókkal lehettem, kicsit könnyített a dolgon. Igaz, az álmodozást nem adtam fel. Továbbra is rendes életet akartam, még mindig a zenélés volt szinte a mindenem. Ebben az időben kezdtem el saját dalokat is írni spanyolul és angolul is. A közönségem pedig többnyire Deanből és Samből állt...

- Király vagy, Oli...- dőlt végig az ágyon Dean mosolyogva, mikor neki mutattam meg az egyik új szerzeményem

- Menj már...- legyintettem, miközben elpakoltam a dolgaimat

- De! Tök jó volt! Fogalmam sincs, mit hadováltál össze-vissza, de tuti valami szépet...- pislogott rám a párnájáról- Valami olyan szépet, mint amilyen te vagy...

Kérdőn kaptam oda a fejem.

- Mi? Miről beszélsz?!- nevetgéltem zavartan egyrészt a bók miatt, másrészt, mert Deannek ezt az oldalát eddig nem ismertem

- Rólad...- ült fel, és megtámaszkodott a térdén, úgy bámult tovább- Tudod... Már nem vagy a kicsi lány... Mármint... Felnőttél... És én is... És hát na...- sóhajtott fel- Akarva akaratlanul is észreveszem a szépséged, a boldog nevetésedet, amit imádok... Amikor mérges vagy, és idegességedben izeg-mozogsz... Igazából ugyanolyan vagy, mint mindig, csak most valahogy... Máshogy nézek rád...

- Fogalmam sincs, miről beszélsz...- hajtottam le a fejem fülig vörösödve, mígnem Dean odasétált és lágyan az arcomra helyezte a tenyerét, és maga felé fordított

- Rólad, bogaram...- mosolyodott el, és egy gyengéd puszit lehelt az ajkaimra

*

Szerelem és a vadászat együtt? Nem volt vészes... Vagyis hát, persze pár év elteltével a vadászatot még mindig ugyanúgy utáltam, de csakis azért bírtam ki, mert Dean mellettem volt, és nem csak, mint barát... Mellettem volt, mint a szerelmem. Ha úgy volt, elvitt csak úgy valamerre néhanapján kocsikázni, de még ha éppen munka is volt, akkor is szakított rám időt. Törődött, foglalkozott velem, és én ezért azóta is hálával tartozom neki, hiszen ha ő nincs, akkor már addig se tudtam volna ezt az egészet csinálni, ameddig... Ő tartotta bennem a lelket, pedig annyiszor feladtam volna ezt az egészet... A szerelem segített, csak az volt valódi... Az egyik tetoválásom is erre emlékeztet, és ez a testfestés az egyik legfontosabb számomra... "Only love is real". Ha lehet ilyet mondani, ez lett a mottóm az évek folyamán. 

- Szeretlek Dean...- bújtam hozzá az izmos felsőtesthez az egyik éjjelen, mikor csak ketten voltunk

- Én is téged, bogaram- puszilta meg a hajamat- Veled maradok, amíg úgy nem döntesz, hogy meguntad Amerika legszexisebb férfijét...

- Én meg a szerény vagyok...- kuncogtam halkan

- Most mond azt, hogy nincs igazam!

- De... Az van... Nagyon is!- adtam mosolyogva egy puszit a mellkasára, majd hamarosan elnyomott az álom

*

Dean... Ő az, aki kicsi korom óta mindig ott volt mellettem, leszámítva azt a pár évet. De ott volt mellettem, és számíthattam rá... Életem első szerelme is ő volt, és lehet, hogy megmondtam neki hogy mindennek vége, egyszerűen nem tudom elfelejteni, de lehet, hogy nem is akarom...

- Min töröd a fejed ennyire nagyon?- jelent meg Damon  a küszöbön

- Csak kicsit visszagondoltam a régi időkre- sóhajtottam fel, és elraktam a fiókomba a naplót, jó helyen lesz az ott, nincs értelme kidobni...