2. fejezet

A szobámban sétálgattam fel-alá. Ez szokásom volt. Ha kicsit is zavart valami, idegesített, vagy szimplán cikáztak a gondolatok a fejemben, akkor ezt csináltam, vagy futottam, vagy tomboltam... A lényeg, hogy mozognom kellett. Még egy nap se telt el, hogy megérkeztem Mystic Fallsba, már elegem lett, jobban mondva abból lett elegem, hogy máris elegem van ebből az egészből. Annyi minden idegesített. Először is féltettem Elenát, mert nem tudtam, ki a jó és ki a rossz. Még mindig nem volt semmi infóm Jennáról, fogalmam sem volt, ki ez az Alaric Saltzman, Stefanban egyáltalán nem tudtam megbízni, Damon meg, akinél rájöttem, hogy Stefan bátyja, már az agyamra ment a hülye, száz éves csajozós dumáival. Óóó és még vacsorára is mindannyian itt maradnak... Persze, hogy majd' felforrt az agyvizem. Most még Deanékkel is sokkal szívesebben lettem volna, de ugye nem lehet, mert nekem nyomoznom kell... Ők meg mit csinálnak? Semmit. Vagy nem tudom.
- Ááááááá!!!!!!!!- kiáltottam fel végül mérgemben, és lerogytam az ágyam szélére, legszívesebben elsírtam volna magam, de megint a büszkeségem győzött, és visszafojtottam az útnak induló könnycseppjeimet, meg amúgyis kopogtak a szobaajtómon, így nagyot sóhajtva szóltam ki- Gyere!
- Helloka, Olivia- jelent meg Damon a nyíló ajtó mögül- Hallottam van valami baj... Megvigasztalhatlak?- támaszkodott neki a bejárat melletti komódnak vigyorogva
- Akadj le!- pattantam fel, és elindultam kifelé, de ő visszahúzott szorosan magához- Mi van már?
- Tetszel nekem...- vigyorgott továbbra is, és rettentően közel bújt a nyakamhoz, a leheletét magamon éreztem, és a szívverésem is felgyorsult, hirtelen minden mérgem elszállt, de aztán elengedett- Holnap megihatnánk valamit a Grillben...
Kétkedve pislogtam rá. Először rávágtam volna, hogy "Persze, jó, oké" legszívesebben, de aztán jelzett a vészcsengőm. Nem ismerem, és tuti csak a jó kinézetével akar manipulálni. Megráztam a fejem.
- Köszi, de inkább kihagyom- motyogtam csendesen, mintha kicseréltek volna, és már ott sem voltam.
Gyorsan lerohantam a lépcsőn és egyenesen a konyhába mentem. Elena már sürgött-forgott, úgy döntöttem segítek neki. Magamhoz vettem a tányérokat, evőeszközöket és megterítettem, majd miután a vacsora is elkészült, mindenki körülülte az asztalt. Az asztalfőn Ric ült, a jobbján Elena, a balján Damon, aki mellett én foglaltam helyet, míg velem szemben Stefan, mellé pedig Jeremy-t vártuk, de még haza sem ért... Csendben állt neki mindenki falatozni. Én is igyekeztem legyűrni az ételt a torkomon, de nem nagyon ment, inkább csak turkáltam a tányéromban. Megint ellepték az előbbi gondolatok az agyamat, el is kezdtem rázni a lábam...
Nem bírtam tovább.
- Na jó, ez nekem nem megy...- tettem le az evőeszközeimet és összefontam a kezeim a mellkasomon, majd felváltva pillantgattam a jelenlévőkre- Lenne pár kérdésem!- jelentettem ki, és a reakciókat meg nem várva már sorolni is kezdtem a kíváncsiságom pontjait- Ki ő?!- mutattam itt Ricre- Mi történt Jennával?! Hol van Jeremy? Ki az a Klaus? Mi nem stimmel veled?!- fordultam Stefanhoz- Te meg szállj le rólam!- zártam le a beszédemet Damonnak szegezve a mutató ujjam
Feszült csend telepedett a konyhára, senki sem volt hajlandó nekem válaszolni egy kérdésre sem, de én türelmesen vártam, és vártam, és vártam.
- Nézzétek... Ha ti nem válaszoltok, magam fogok kideríteni mindent, és ha valamiben, hát a nyomozásban jó vagyok...- pillantottam Elenára, Ricre, majd Stefanra és végül Damonra
- Jenna néni... Öhm...- fészkelődött idegesen a helyén Elena- Autóbaleset... Ric- kel járt, azért van itt... Klaus egy ismerősünk... Jeremy-t nem tudom hol van... Stefan-t szerintem csak azért nem kedveled, mert engem féltesz... Damon meg...- nézett a mellettem levőre szemforgatva- Nos... Majd megszokod...
- Értem...- bólogattam, de ebből az egészből egy árva szót nem hittem el, vagyis a Ric-es részt igen, ő még szimpatikus is volt. Mindenesetre felálltam, megköszöntem a vacsorát és már ott sem voltam. Elmentem a házból, ki kellett szellőztetnem a fejem, át kellett gondolnom az imént hallottakat.
Nem is figyeltem, merre megyek, csak a lábaim vittek, és végül a helyi pubban, a Grillben kötöttem ki. Letelepedtem a pulthoz, és egy sört rendeltem magamnak. Nőből vagyok, de ezt szeretem, ez is amolyan nyugtató a számomra. Hamarosan meg is kaptam az üveg italt, és már bele is kortyoltam. Rettentően jól esett, ahogy a hideg lé végigfolyt a torkomon, végre az agyam is megszűnt gondolkodni kicsit, de sokáig nem élvezhettem ezt, ugyanis egy nem várt személy telepedett le mellém, de most még ez sem érdekelt. Rendelt magának egy whiskey-t és csak utána fordult felém.
- Nem vagy egy mindennapi csaj, te vagy az én emberem- nyújtotta a poharát Damon egy koccintásra, amit elfogadtam, így felvettem vele a szemkontaktust és összekoccoltuk az italainkat
- Ha te tudnád, mennyire nem vagyok hétköznapi...- ráztam meg a fejem egy szomorkás mosoly kíséretében- De te sem vagy éppen mindennapi figura...- tettem hozzá ránézve
- Akkor egymásra talált a két nem átlagos ember...- vont vállat mosolyogva, majd kiitta az utolsó korty whiskey-jét is, és kért még egyet- Mi szél hozott vissza, Mystic Fallsba?
- Szimpla családlátogatás...- feleltem halkan, miközben a pillantásom a bár egyik eldugott zugjára vándorolt, ott is egy ismerős ült, Dean, aki egymagában kortyolgatta a saját üveg sörét és eszegette a sültkrumpliját
- Értem, értem...- bólogatott Damon, és a fejével követte a tekintetem- Ismered?- biccentett Dean felé
- Nem- vágtam rá, hiszen nem gondoltam, hogy jó ötlet elárulni, hogy ismerek egy akkor érkezett idegent, amikor én is a városba jöttem- Csak olyan... Furcsa...- vontam vállat, és egy pillanatra találkozott a pillantásom a Winchester szemekével, amikben azt véltem felfedezni, amit már rég láttam bennük... Féltékenységet.
- Ja... Még egy kört?- mutatott az üres üvegre előttem a Salvatore, mire én elfogadóan bólintottam és már a kezemben is tarthattam az italomat
Az az igazság, hogy élveztem Damon társaságát egy idő után, talán túlságosan is. Nevettem. Idejét nem tudom, mikor nevettem igazán utoljára, de most megtörtént ez. Egész éjjel vele ittam, és megkedveltem, elszállt az unszimpatikám Damon Salvatore-ral szemben. Legalább egy-másfél órát a Grillben töltöttünk, ahonnan már úgy indultunk el, hogy nem igazán tudtam, merre van az arra. A kijáratnál ráadásul beleütköztem egy olyan pasiba, azt hittem menten elájulok, és Damon ismerte... Valami Elijah volt, de nem sokáig időztek, hamar elváltak tőle útjaink.
Körülbelül 10 perc után jöttem rá, hogy nem is a Gilbert ház felé megyünk, hanem teljesen más irányba.
- Kedves Mr. Salvatore!- torpantam meg, és rámutattam- Mégis hova viszel te engem?
- Hozzám- vágta rá nemes egyszerűséggel a karjait széttárva- Így haza nem engedlek!
Összeszűkült szemekkel méregettem a férfit. Megbízzak benne vagy sem? Mert ugyan részeg voltam, de mégis... Olyan könnyen nem lehet engem kihasználni, nem is hagynám magam, így belementem. Újra megindultam mellette, és hamarosan megérkeztünk a Salvatore-házhoz. Kívülről már láttam korábban is, de valahogy soha nem vonzott ez a hely, most mégis átléptem a küszöbét, és tetszett, amit láttam. Én stílusombeli ház volt. Régies, de mégsem ódivatú, hatalmas nappalival, egy csomó szobával, ha egyedül lettem volna, biztos, hogy eltévedek, de szerencsére Damon karon ragadott, így véletlenül sem keveredhettem el. Megérkeztünk egy elég tágas szobába, ahol ágynak dőltem és onnantól se kép, se hang...
- Aahhjj...- nyitottam ki résnyire a szemeim, miután hirtelen megütöttek a napsugarak annak következtében, hogy Damon széthúzta a sötétítőfüggönyöket- Ezt még megbánod, ha magamhoz tértem!
- Nem győzöm kivárni- vette elő a Damonos vigyorát, majd kiindult a szobából- Fürdő azon az ajtón túl- mutatott a sarokban lévő helységre.
Hálásan bólintottam, majd kipattantam az ágyból. Ruha még volt rajtam, tehát semmi nem történt köztem és Damon között. Mondjuk arra biztosan emlékeznék... Lefogadom, hogy isteni szerető.
- Na, mi az?- meregette rám a szemeit, hiszen ott egy helyben megtorpantam, miközben a szexuális fantáziámban róla gondolkoztam
- Mi?- tértem vissza a valóságba a fejemet aprón megrázva- Elgondolkoztam! Tusolok...- zártam rövidre, és már ott sem voltam
Amint beléptem a fürdőbe, ledobtam magamról a tegnapi ruháimat, és egyből beálltam a zuhany alá. Először csak a hideg vizet folyattam magamra, hogy kijózanodhassak, majd melegre váltottam, és élveztem ahogy a testem cirógatja a víz. Hirtelen azonban már nem csak a vízsugarat éreztem magamon, hanem két erős kart a csípőmnél.
- Mi a...?- szólaltam volna meg, de az egyik kér betapasztotta a számat
- Csss... Csak élvezd- duruzsolta Damon a fülembe, és belecsókolt a nyakamba, ami arra késztetett, hogy beszívjam az alsó ajkam, olyan jól esett.
Azok az apró csókok, amiket a nyakam, vállam hátam egy-egy részére kaptam... Mindbe beleborzongtam,
az érintéseitől felpezsdült a vérem, a szívverésem is felgyorsult. Annyira rég nem éreztem már magamon férfi érintését, hogy egyszerűen extázisba estem, de minden jónak vége szakad egyszer.
- Damon!- hallottuk meg a folyosóról Stefan hangját
- Ilyen nincs...- morogta a zuhany alatt ácsorgó bátyja, és maga felé fordított- Ezt még folytatjuk!- nyomott egy csókot az ajkaimra, és kiszállt a kabinból, majd egy törölközőt a dereka köré csavarva kisétált a fürdőből
A hátamat a hideg csempének döntöttem, fejemet becsukott szemekkel a plafon felé emeltem. Próbáltam csitítani magamat, megnyugodni. Annyira jól esett minden, annyira nem akartam, hogy vége legyen, annyira vágyom Rá, de istenem... Nem lehet. Nem az a fajta vagyok, aki egy éjszakás kalandokba bonyolódik, pedig ez biztosan egyszeri alkalom lenne.
Kinyitottam a szemeim, és visszaváltottam az igazi Oliviára. Elzártam a csapot, megtörölköztem, felöltöztem és elhagytam a szobát, egyenesen a kijárat felé mentem, amint leértem a lépcsőn.
A két testvér a nappaliban folytatott eszmecserét éppen.
- Szia Stefan- intettem neki, míg Damonra csak egy futó pillantást vettem, és már le is léptem
Amilyen gyorsan csak tudtam, hazarohantam. Felfutottam a szobámba, szegény Ricet, majd lelökve a lépcsőről, és egyből az ágyamba dobtam magam. Magamhoz vettem a telefonom, és tárcsázni kezdtem, majd a fülemhez emeltem a készüléket. Pár perc múlva már választ is kaptam a túlsó végről.
- Mi újság?- szólt bele Dean egykedvűen
- Átmehetek?- kérdeztem csendesen, mintha valami rossz fát tettem volna a tűzre
- Miért ne jöhetnél?- sóhajtott fel, és hallottam a hangján, hogy elmosolyodik- Várunk... Várlak...
- Köszönöm- súgtam, és bontottam a vonalat

A telefont ledobtam magam mellé, én felpattantam, átöltöztem, hogy mégse ugyanabban a szerelésben menjek át, mint tegnap, mert akkor kapnám a kérdéseket. Mivel még a táskámból ki sem pakoltam, onnan halásztam magamnak elő egy farmert, egy vöröses felsőt hozzá, afelé pedig egy kockás inget vettem. A fejemre tettem egy sapkát is, felkaptam a bakancsom, aztán már indulhattam is. Végsebességgel futottam a motelig, kopogás nélkül megint berontottam, és a szoba közepén ácsorgó Dean nyakába vetettem magam. Eléggé meglepődhetett, de nem érdekelt. Szükségem volt az ölelésére, amit meg is kaptam, szorosan tartott a karjai között. Annyira hiányzott már!
- Ne haragudj...- motyogtam csendesen a mellkasába, és egy könnycseppem is kifolyt- Kérlek, ne...
- Oli... Miért haragudnék? Én miért haragudnék, bogaram?- kérdezte értetlenkedve
- Mert nem voltam veled őszinte...
- Ezt nem érte...- tolt el magától és kérdezett volna rá, de ekkor kopogás szakított félbe minket, és az ajtón egy ismerős alak lépett be, csak pár perc után esett le, hogy ki ő... Őneki mentem neki tegnap, Elijah...
- Elnézést... Nem akartam semmit megzavarni...
- Nem zavart meg semmit!- húzódtam félre Deantől letörölve a könnyeimet, és kezet nyújtottam az újonnan érkezettnek- Olivia Sommers..
- Örvendek, Elijah Mikaelson- fogadta a kézfogást
Nála nem fogott el az a rossz érzés, mint Stefan-nél. Elijah-ból teljesen a nyugodtság sugárzott, semmi feszültség, semmi rossz kisugárzás.
- Örülök, hogy eltudtál jönni- rázott vele Dean kezet
- Te Damon ismerőse vagy, nem?- pislogtam nagy szemekkel Elijah-ra, teljesen megbabonázott, de nem abban az értelemben
- Az volnék... De most azért vagyok itt, hogy nektek segítsek...
- Oli... Elijah... Ő egy vámpír...- jelentette ki Dean, mire az én állam a földre koppant, és csak nagy nehezen került vissza a helyére- Nem is akármilyen... Egy Ősi vámpír...
Fel kellett dolgoznom az imént hangzottakat. Már semmit sem értettem... Egyáltalán semmit...